A legemlékezetesebb magyar koncert

Néhány nappal ezelőtt ismét leíródott egy minősítés a Piramis negyedik albumával kapcsolatban, mégpedig az, hogy a valaha volt legjobb koncert. Enyhén szólva is ez így elég tág területet fed le, mert ha már koncert, akkor említhetnénk az 1500 szereplővel előadott Carmina Burana-t, vagy éppen Louis Armstrong Népstadionban volt koncertjét, melyen többen voltak, mint bármelyik focimeccsen.

Leszűkítve a kört a magyar rockzene szereplőire és koncertjeikre, már talán lenne értelme arról beszélgetni, hogy kinek, melyik volt a legemlékezetesebb. Tudatosan nem használnám a „legjobb” jelzőt, mert úgy vélem, hogy messze nem a legjobb maradt meg emlékezetünkben legjobbként, hanem az, amelyik valamilyen okból megfogott minket. Az ok természetesen lehet az, hogy tényleg a legjobb is volt, de akkor megint csak nehéz helyzetbe kerülünk, mert hogyan is lehetne összehasonlítani – mármint zeneileg – az East, a Lopunk, a Keep Floyding, vagy éppen az írásra serkentő Piramis koncertjeit.

Maradjunk tehát a „legemlékezetesebb” koncert jelzőnél, amit aztán alaposan ki is lehet bontani – remélhetőleg minél többen beszámoltok élményeitekről.

A legjobb, vagyis legemlékezetesebb koncerttel kapcsolatban már gimiben is igen komoly vitákat folytattunk. Maradva a ’79-es Piramis koncertalbumnál, indulatos vitákat váltott ki, hogy ez a jobb koncertalbum, ez volt jobb élőben, vagy a ’79-es, kisstadioni Omega koncert és az arról készült dupla album.

Mivel az Omegán ott voltam – és persze akkoriban még rajongtam értük -, egyértelműen az Omegára tettem a voksom és folytattam „vérre menő” vitákat ez ügyben Piramisrajongó ismerőseimmel.

No, de ahogy öregszünk, egyre több élményben lesz részünk, átértékeljük a múltat, átértékelünk koncerteket. Ma, 43 év és rengeteg koncert után eszembe sem jutna valamikori kedvencemet a legjobbnak tartani, mert még sem volt annyira jó, vagyis emlékezetes, ahogy 14 évesen gondoltam.

Amikor rég volt koncertekről beszélgetünk, nagyjából ugyanazok jutnak eszembe, és némi fluktuáció mellett kettőt mindig kiemelek. Nehéz megmagyarázni még magamnak is, hogy miért voltak oly nagy hatással rám, de most, évtizedek távlatából rájuk gondolva is fut a hátamon a hideg – félreértések elkerülése végett, katarzisról van szó.

Ezzel talán sikerült is megfognom a lényeget, ez a két koncert valamiért katartikus élmény volt, ami a mára is kihat.

Mindkettő a Miskolci Egyetemi Napokon volt valamikor 1982-88 között. Sajnos, már nem emlékszem, hogy ugyanabban az évben-e, vagy más-más években, viszont arra igen, hogy az egyik abban az évben volt, amikor Golyót választották diákrektornak.

Aki volt már hasonló rendezvényen, az tudja, hogy a napok összefolynak, nem tudni, hogy mikor, hol, kivel, futunk össze, hol ébredünk (már persze ha egyáltalán lefekszünk). Talán, ez a felspanolt állapot lehetett az oka, talán a társaság, vagy éppen az a „trió”, amelynek tagjait akkor hallottam először élőben, egy színpadon egyszerre zenélni pedig soha többet.

Nagyon sokféle zenével találkoztam már addigra, de az „őszinte, kőkemény rock” mindent überelt számomra. Kazettáról hallottam már un. alternatív zenekarokat, zenéket is, de az első személyes élményem az Egyetemi Napokhoz kötődik – valószínűleg ’82-83 lehetett.

Ugyanazon színpadon lépett fel egymás után a Bizottság, az Európa Kiadó és a Kontroll Csoport, mely zenekarok már önmagukban is letaglózó személyes élményt jelentettek, de hárman együtt elementáris erővel hatottak rám. Érdekes színfoltja volt az estnek, amikor egyszerre zsúfolódtak össze a színpadon a zenekarok tagjai és együtt adtak elő néhány számot, melyek jól hallhatóan nem igazán voltak összepróbálva, de ez senkit sem érdekelt.

Azóta nagyon sok koncertjükön voltam, de azt a borzongatóan katartikus élményt nem adták. Azaz, így teljesen nem igaz, mert 2011 nyarán a Gödörben volt Európa Kiadó koncertre még szintén nagyon sokáig fogok emlékezni – és itt jön be a „képletbe” az, hogy egy-egy koncert nem feltétlenül csak a zene miatt lesz maradandó élmény.

Megmaradt egy együttes neve az emlékezetemben. de soha, semmiféle utalást, információt nem találtam róla – ez pedig az Akvarius (esetleg Aquarius, vagy ki tudja.)

Az egyik Egyetemi Napokon el kezdett terjedni, hogy fellép egy soha nem látott, soha nem hallott együttes, de ha jót akarunk (akarok) hallani, feltétlenül ott kell lenni. Már maga koncert kezdési időpontja is felcsigázott, ugyanis éjféli kezdést adtak meg, ami akkoriban igencsak szokatlan időpontnak számított még egyetemi közegben is.

Bőven éjfél előtt beálltunk a tömegbe, majd éjfél lett, majd fél egy és semmi. Mielőtt még azon kezdtem volna gondolkodni, hogy inkább átmegyek az egyetemi kocsmába, észrevettem, hogy a nézők között híres rock- és jazz-zenészek is vannak, akik türelmesen várakoznak. Mivel soha korábban nem hallottam a fellépő együttesről – és sajnos, azóta sem -, így még nagyobb érdeklődéssel vártam, hogy mi is lesz.

Nagyjából egy órás késéssel felvonult a színpadra egy komplett fúvós szekcióval kiegészített zenekar (mint egy magyar Blood Sweat and Tears), és belecsaptak a lecsóba. A megszólaló hangzás az első pillanatban jelezte, hogy ez valami csoda, olyan csoda, amilyet legfeljebb a Syrius tudott teremteni – bár ugyanott Orszáczky Miklós koncertje nem volt rám ekkora hatással.

Elementáris erejű, magával ragadó zenét hallhattunk, amelynek megszólalása, a zenészek és hangszereiknek „egymás alá játszása” igen sokat finomított zenei ízlésemen.

…és akkor a nézőtéren csápoló híres és nagyra becsült zenészek közül néhányan fogták magukat és felmenve a színpadra beálltak a teljesen ismeretlen zenekar ismeretlen zenészei mögé / mellé és olyan jammelést csaptak, amihez még csak hasonlót sem hallottam. Jó régen volt, de Kőszegi Imrére és Török Ádámra egyértelműen emlékszem, akik örömmel álltak be a csapatba.

A két legemlékezetesebb, legmaradandóbb koncert után meg kell említenem még néhányat, melyek a legemlékezetesebbek lehetnének, ha nem lett volna az előbb említett kettő.

Omega – Kisstadion, 1979.

Tulajdonképpen nagyon látványos, nagyon jó hangú, igazi profi koncert volt, de túlságosan technikai, túlságosan steril – igazi iparos munka, amit akkor ámulva bámultam.

EDDA – karácsonyi dupla koncert Miskolcon, 1979.

Az egymás után tartott mindkét koncerten ott voltam végigtomboltam, 4 kilót fogytam. A koncertek után hazafelé baktatva meg kellett állapítanom, vége a gyerekkornak.

Popmajális – Budapest Sportcsarnok, 1982.

Bár nagyon sok fellépő volt, de kiemelkedik közülük a Rolls Frakció, amely zenekar magasan a legjobb koncertjét adta. Már csak miattuk megérte elmenni.

Omega 20 éves jubileumi koncertsorozat – Budapest Sportcsarnok, 1982.

Már nem igazán emlékszem, hogy két, vagy három estére volt jegyem, de ha más miatt nem is, de a Jancsó Miklós rendezésének köszönhető sok-sok meztelen nő miatt örökre emlékezetes marad.

Rock Bánya, 1983.

A Mátrában egy külszíni fejtés kialakította katlanban egymást váltották a nagy kedvencek, akikkel együtt megsültünk a napon, vagy éppen eláztunk a zuhogó esőben. Ezt a koncertet a ’73-as Miskolci Rockfesztivál 10 éves évfordulójára tervezett ismétlés főpróbájának szánták. Sajnos, a Miskolci Salakmotor pályán megtartott „83-as Jubileumi Fesztiválon nem lehettem ott, mert éppen Marcaliban csesztem az időmet, mint sorkatona.

EDDA – búcsúkoncert, 1983.

Igazi érzelembomba – az, hogy maga a koncert milyen is volt, nem is számít, mert ott volt minden barátom, ismerősöm. A koncertre háromnapos eltávot könyörögtem ki a magyar néphadseregtől, amiből kettő az utazással ment el.

Érdekes módon, bár változatlanul rendszeres látogatója voltam a magyar rockzenei koncerteknek, de nagyon sok évnek, sőt, évtizedeknek kellett eltelnie ahhoz, hogy ismét valami számomra maradandót lássak, halljak. Erről azonban, nem a magyar zenekarok tehetnek.

Sorban érkeztek a világsztárok, Dire Straits, Queen, Iron Maiden, AC/DC, Rammstein, Sting, Rolling Stones, egyre több jazz és klasszikus zenei koncertre, operaelőadásra mentem el, és az ezeken kapott élmények mellett egyre inkább „elszürkültek” magyar kedvenceim. Azonban két magyar zenekartól ezután is kaptam maradandó élményt, de nem tudom, hogy mennyire nevezhető rocknak az, amit csinálnak.

Az egyik, valójába három. Az évtizedek alatt végigkísértem a Gépfolklór-Barbaro-Balkán Fanatik evolúciót. Mindhárom formációt láttam többször is élőben, hallgattam felvételeiket számtalanszor itthon. A trió adta élményekből két koncert, azaz inkább két jelenet maradt meg és okozott akkor is és ma, rájuk gondolva is melegséget a lelkemben.

Valamikor réges-régen egy picike kultúrház picike termében a Gépfolklór játszott, mi pedig a földön ülve hallgattuk a dallamokat, ritmusokat. Néhány szám után, felállt egy arab srác, meghajolt a Zenekar felé, és elkezdett táncolni. Miközben Jorgosz  azt énekelte, hogy „Hej, páva”, meg „Hegedű, bor, pálinka”, vagy éppen Cziránku Sándor az „Asszimetriát” nyomta, az arab srác népének táncait táncolta…

A Balkán Fanatik többször is fellépett a MÜPA-ban. Az egyik koncertjükre elvittük feleségem zenebolond japán barátnőjét is, aki egyik magyarországi látogatásakor azt kérte, hogy mutassunk neki valami különlegeset. A pici – 140 cm -, ám komoly nő, a koncert végén állva, kurjongatva tapsolt, majd visszaváltozott a japán társadalomtól elvárt, érzelem nélküli alázatos japán feleséggé. Elmondása szerint – mert bocsánatot kért a történtek miatt -, soha, semmi sem váltott még ki belőle ilyen érzelmi kitörést, mint a Balkán Fanatik zenéje.

Keep Floyding – Planetárium, 2013.

Bár a Zenekar legnagyobb dobása a MÜPA Bartók Béla termének kibérlése, és ott egy (azaz kettő) olyan, de olyan műsor előadása, amiben aztán a legkényesebb Pink Floyd rajongók sem találhattak semmi kivetni valót, nem az a legemlékezetesebb koncertjük. A Planetárium épülete, nézőtere, kivetítője egyenesen a Pink Floyd zenei világának előadására teremtetett. A Keep Floyding tagjai ebben a közegben feloldódva, lazán, örömből és lélekből zenélve, olyan világot teremtettek, olyan Pink Floyd élményt adtak, amit soha, egyetlen PF album hallgatása során sem kaptam.

Zárásként pedig annyit, hogy kérlek titeket, osszátok meg különleges, maradandó koncertélményeiteket, hogy mi is egy kicsit átélhessük azokat (is).

Megosztom: