Biztos, hogy a rossz felvétel a hibás?

Az egyik hifis közösségben sajnos ismételten meglehetősen kellemetlen hangulatú beszélgetés alakult ki egy igen-igen fontos, gyakorlatilag minden zenehallgatót, minden hifistát érintő témában. Mivel az észrevétel mindenkit érint, ráadásul nem csak saját tapasztalatomon alapul, hanem több évtizedes megfigyelése zenészeknek, szakújságíróknak és nem utolsósorban sok-sok halló(!) hifistának, így külön posztban hívom fel rá mindenki figyelmét. Mivel mások nevében nem nyilatkozhatom, mások élményeire legfeljebb csak utalhatok, így a saját 40 évnyi rendszer-fejlődésemen, hallási tanulási folyamatomon keresztül mutatom be, miért is tartom alaptézisnek, hogy:

Ahogy javulnak a hangrendszerek, azok egyre jobb minőségben képesek lejátszani a jó felvételeket. Tovább javulva, a jó felvételek még jobban fognak szólni, de sajnos egyre pregnánsabban fognak jelentkezni a rossz felvételek hibái. Az ilyen rendszer tulajdonosa lemezeinek egyre kisebb százalékát hallgatja, mert csak azok szólnak jól, a többi pedig akár elviselhetetlenül. Nos, az ilyen rendszer az (szerintem), amire egyetlen fillért sem szabad költeni, amit azonnal el kell adni, mert minden pozitív tulajdonsága ellenére a zenehallgató számára tévút.

A rendszerek javulásában, azonban szerencsére van egy következő lépcsőfok is, amikor nem csak azt vesszük észre, hogy a jó felvételek igen-igen jól szólnak, hanem a kifejezetten rossz felvételeink (lemezeink) meghallgatása is örömet okoz. Ilyen rendszernél már nem csak a három „Jazz at the Pawnshop” albumot hallgatja a tulajdonos, hanem végre felfedezi az igazi jazz zenét is John Coltrane, Charlie Parker, vagy éppen Billie Holiday korai felvételein (is). Az ilyen rendszerről már érdemes beszélni, az ilyenre már érdemes odafigyelni – mert a zenehallgatás nem azonos a néhány jó felvételen történő hangi élvezkedéssel.

Néhányan úgy gondolják, hogy ezek az általam igazán jónak tekintett rendszerek a rossz felvételek hallgathatóságát a „rendszer eredendő hibájával” érik el, mert – a néhányak szerint – színeznek, mosnak, megváltoztatják az arányokat és egyéb butaságok. Hangsúlyozom, mindössze azok szerint, akik leragadtak azon a szinten, hogy rendszerükön a jó felvételek már jól szólnak, a rosszak pedig elviselhetetlenül.

Az igazság azonban, ha nem is „odaát”, de egészen másutt van. A jó rendszerek képesek a felvételben rejlő minden apró kis információt kinyerni, ezen információkat képesek a zajból kiemelni és zeneként tálalni. Tehát nem elmossák azt, nem eresztenek rá egy jótékony fátylat, hanem éppen ellenkezőleg – mint egy jó restaurátor, képesek a katyvasz mögül kihámozni a zenét, a teret, a levegőt, a hihető hangszerhangot, még úgyis, hogy az eredeti felvétel frekvenciatartománya kifejezetten szűk (pl. gramofonfelvételek).

Az ilyen rendszer tulajdonosa gyakorlatilag bármely felvételét, lemezét örömmel és nagy-nagy élvezettel hallgathatja, és igen, az ilyen rendszer tulajdonosának még az MP3-fájlok meghallgatása sem okoz lelki válságot. Írtam már máskor is, de nem győzöm elégszer ismételni, nagyon sok kizárólagosan LP-t hallgató és a hangminőséget kizárólag annak tulajdonító felebarátunk ábrázatán láttam már az igazi megrökönyödést, amikor megmutattam neki, hogy amit nagy-nagy élvezettel hallgat , mindössze egy MP3 a Youtube-ról.

A továbbiakban összeszedem a nálam hosszabban „időző” készülékek, rendszerek típusát, valamint zenei értékét – vagyis, lemezeim hány százalékát tudtam rajtuk élvezettel hallgatni. Nem lesz teljes a lista, csak az igazán fontosakra térek ki.

Ziphona Granat lemezjátszó, ismeretlen típusú rádióerősítő, Videoton D201 (Ritmus) hangsugárzó. Minden lemezem tökéletesen egyformán szólt, nem voltak jó és rossz albumaim, mert a rendszer annyira rossz volt, hogy egyformán rosszul szólt minden. Ennek ellenére minden lemezemet örömmel hallgattam, sohasem választottam „másikat”, amelyik jobban szól. Tulajdonképpen egy igazán örömteli és csak a zenehallgatásról szóló időszak volt, amikor még egyáltalán nem érdekelt a minőség.

NAD 5120 lemezjátszó, Unitra Merkury rádióerősítő, Orion HS200 + Videoton Minimax 2 hangsugárzók. Ezt a korszakot úgy jellemezném, hogy „a pelikános” időszak. Sajnos megtapasztaltam, hogy lemezeim mennyire rosszul szólnak – azaz nem mind, mert a Kaláka együttes Pelikán c. albuma valami egészen különleges hangteret hozott a szobámba. Ugyanígy a Bartók rádió koncertközvetítései is élményszámba mentek, de minden más zavart, idegesített. Ebben az időszakban jelentősen csökkent a zenehallgatással töltött időm, mert szó szerint szenvedtem attól, mennyire rosszul szólnak a lemezeim (vagy a rendszerem, de ez utóbbit nem mertem bevallani magamnak).

Dual 505-3 lemezjátszó, Denon PMA320 erősítő, Videoton Prelúdium hangsugárzó. Ehhez a rendszerhez kötődnek az első igazán jó hangminőséggel kapcsolatos élményeim. Ennek ellenére, lemezeim mindössze 15-20 százalékát hallgattam élvezettel, néhány százaléka még úgy-ahogy örömet jelentett, a többi pedig csak porosodott.

Oracle Alexandria lemezjátszó, Musical Fidelity B1 erősítő, Stand Art 2 hangsugárzó. Ez a rendszer tökéletesen hallgathatatlan volt. Nem okozott örömöt sem zeneileg, sem hangilag egyetlen albumom sem. Zenei életem legrosszabb időszaka, aminek okára a Stand Art hangsugárzó és a B1 erősítő abszolút összeférhetetlenségére csak lassan jöttem rá. Ismételten ki kell hangsúlyoznom, hogy tulajdonképpen bizonyos szempontból visszatértem az 1. rendszeremhez, mert mindegyik LP-m teljességgel rosszul szólt.

Oracle Alexandria lemezjátszó, Musical Fidelity A100 erősítő, Sztatik hangsugárzó. Először öntött el a „megérkezés” érzése. Hanglemezeim elenyésző százaléka szólt csak rosszul (hallgathatatlanul), a többiek pedig egész jól. Ezzel az összeállítással már az opera műfajával is örök barátságba kerültem.

Oracle Alexandria lemezjátszó, Micromega Duo CD-játszó, Musical Fidelity MVX előfok, P170 / P270 végfok. A CD-im fenomenálisan jobban szóltak, mint az LP-im. Voltak ugyan különbségek, de a gramofonlemezek átiratai kivételével, mindegyik album meghallgatása örömet okozott. A legjobb LP-im jobban szóltak ugyan, mint a legjobb CD-im, azonban az összkép, az átlagos minőség a CD-k javára billent.

Oracle Delphi lemezjátszó, Copland cda-266 CD-játszó, Musical Fidelity F25 előfok, F19 végfok, Shahinian Compass hangsugárzó. Az LP-im egy kis százaléka fenomenálisan szólt (20-25 db). A kapott hangban benne volt minden, ami miatt az emberek LP-fanatikusok lesznek. 3-400 LP-m elég jól szólt, de semmivel sem jobban, mint az átlagos CD-im. A „maradék” 7-800 hanglemezem meghallgatása viszont hangi szenvedést jelentett. Ez a rendszer nagyon-nagyon széthúzta a jó-rossz közötti távolságot, amivel elérte, hogy LP-im kétharmadát sohasem hallgattam. Összességében a CD-im hallgatása sokkal nagyobb örömet jelentett – mindössze 15-20 százalék volt a „rosszul szóló”. Az ezen rendszernél tapasztaltak alapján teljesen „újraindultam”. Mindenemet eladtam és soha többé nem vettem lemezjátszót.

Pro-Ject RS CD-futómű, Core Audio dac, Musical Fidelity Nu-Vista 800 erősítő, JVC szélessávú hangsugárzó (a kis egyutas a bejáratódási folyamat alatt igen jelentős változáson esett át, így ez a JVC már „nem ugyanaz”, amiről a beszámolót írtam). Feltétlenül ki kell emelnem, hogy ez a rendszer jelentősen ki van egészítve olyan eszközökkel, melyeken egyesek mosolyognak, mások pedig kipróbálják és örömmel használják. Minden egyes CD-m meghallgatása örömet jelent. Nincs olyan, hogy valamely albumomat nem teszem fel, mert rosszul szól, mint ahogy olyan sincs, hogy valamelyiket csak a hangminősége miatt hallgassam. Ez a rendszer (bár természetesen hallottam már jobbat) már megteszi azt – amire ezzel a bejegyzéssel mindenki figyelmét szeretném felhívni -, hogy igenis képes hallgathatóvá tenni olyan felvételeket is, melyek pl. hanglemezen és igen-igen jó lemezjátszón hallgatva, vagy éppen korábbi CD-játszóimon lejátszva hallgathatatlanok voltak.

Azt, hogy ez a rendszer „sz@r” volna (ahogy egyesek értelmezik a jelenséget), színezne, stb. erősen kétlem, különösen annak fényében, hogy az igazán jó felvételek is úgy szólalnak meg rajta, mint korábban még sohasem. Egyszerűen csak eljutott arra a szintre – amit néhány ember nem akar be- és elfogadni -, hogy sokkal több információt olvas ki és enged át önmagán, mint a nagy átlag.

Tehát a rendszerépítésben legyen mindenki számára a cél kétirányú. Legyen célunk a jó felvételek minél jobb megszólaltatása, de a fő cél, a fő irány az legyen, hogy lemezállományunk minél nagyobb százalékának meghallgatása okozzon örömet (közöttük a legrosszabbaké is).