Clarinet Audio Design

English language can be selected in upper left corner (British flag). Néhány napja kaptam egy nagyon kedves meghívást Vörös Ákostól a Clarinet Audio Design tulajdonos tervezőjétől, ami bizony már azelőtt izgalommal töltött el, hogy beléptem volna a gyönyörű környezetben lévő, és elsődlegesen zeneszobaként használt „kontrollszobába”. (Kontrollszoba, mert a fejlesztések során a meghallgatás, ellenőrzés is mindig itt történik. Azon érdeklődőknek, akik pedig a cég bemutatótermére lennének kíváncsiak, egészen Provance-ig – Franciaország – kellene utazniuk.)

Izgalommal töltött el, mert eddig mindössze egyszer volt módomban élőben találkozni Ákos készülékeivel, azonban az, hogy zenét is hallgathassak egy komplett Clarinet Audio Design rendszeren, eddig sajnos, nem adatott meg.

Bár a cég gyökerei 1991-ig nyúlnak vissza a múltba, a clarinet™ márkanév és a Clarinet Audio Design – mint termékcsalád név 2007-ben született meg. Az azóta eltelt másfél évtized alatt a cégről szóló információk, valamint a Clarinet készülékekkel való zenehallgatás keltette érzésekről szóló beszámolók csak szűk körben juthattak el az érdeklődőkhöz.

Most, örömmel osztom meg veletek mindazt, amit láttam és hallottam, aminek több oka is van. Először is magyar fejlesztésű, magyar gyártású készülékekről van szó, melyek a világ számos pontján „hirdetik”, bizonyítják a magyar konstruktőrök zsenialitását. Második ok, hogy kézzel készített, igazi műremekekről van szó, melyek minden részletükben a gondos tervezést, szeretettel és hatalmas igényességgel való kivitelezést bizonyítják. Harmadik okként a dizájnt említeném, ami „grafikusi énemre” különösen nagy hatással volt / van, mert a szögletes formák – a kilógó csövekkel -, a szemnek kellemes arányoktól és a bézs alapszíntől kortalan, ugyanakkor visszafogott eleganciát kapnak.

…valamint, örömmel osztom meg beszámolómat, mert a Clarinet Audio Design készülékei és a rendszer egyéb elemei nem csupán szép hangokat szólaltattak meg, hanem szó szerint zenéltek.

A zeneszobában hatalmas lemezgyűjtemény található, ami valóban a zenehallgatást szolgálja. Sajnos, ezt ki kell, hogy emeljem, mert az utóbbi években nagyon sok olyan zenehallgatónál jártam, akik a lemezgyűjteményük jelentős részét nem csomagolták ki, mert úgy értékesebb. Valamint sok-sok olyan LP-gyűjtőnél voltam, akik a hatalmas gyűjteményük ellenére, valójában minimális zenei anyaggal rendelkeznek, mert ugyanazon – ilyen-olyan okból kiválasztott – zenei albumot számtalan kiadásban, számtalan jónak, jobbnak, még jobbnak tartott nyomásban gyűjtötték össze.

A bemutatóteremben lévő LP-gyűjtemény azonban olyan, aminek minden darabját zenehallgatási céllal válogatták össze, és még a legritkább, legkülönlegesebb, legdrágább kiadások is kibontva várták, hogy újra és újra meghallgathassa valaki a rajtuk tárolt zenét.

Miles Davis rajongóként és 140 albumának tulajdonosaként bizony meglepődtem, hogy miket látok és miket hallgathatok a Mestertől. Mint ahogy meglepődtem John Zorn ritkán látható / hallható lemezeitől, vagy éppen a Carl Orff életművének különleges előadásait tartalmazó albumok látványától.

Annak ellenére, hogy lezártnak tekintem az LP-korszakomat, ezt a gyűjteményt bizony hazahoznám, amiből gondolom, immár mindenkinek egyértelmű, hogy a zeneszoba-kontrollszoba elsődleges műsorforrása az LP.

Az LP-k barázdáinak kiolvasása egy Simon York Series 7 lemezjátszóval történik, ami mellett azért felfedezhető egy CD-játszó is – ráadásul nem is akármilyen, egy 47 Labs Flatfish.

A forráskészülékek és erősítők Townsend állványokon elhelyezve mentesülnek a káros mechanikus rezgésektől, mint ahogy Townsend (légpárnás) platnikon vannak elhelyezve a hangsugárzók is.

Nos, a zeneszobában lévő hangsugárzókat meglátva bizony először némileg elszomorodtam – mert előkerült az az átkozott előítélet.
Az Avantgarde Acoustic Trio hangsugárzói minden elismerésem és tiszteletem ellenére nem a kedvenceim. Korábbi találkozásaink alkalmával mindig úgy éreztem, hogy uralkodni szeretnének rajtam, szeretnék akaratukat minden pillanatban rám kényszeríteni. Szégyen, nem szégyen, de volt úgy annó, hogy néhány perc után elmenekültem előlük. Ilyen előzmények után némi óvatossággal ültem le a hatalmas, aranyszínű tölcsérek elé…

Félelmemet, múltbéli tapasztalataimat Ákosnak is említettem, aki rávilágított néhány fontos, és elmélkedésre okot adó tényre.

Tölcséres és tölcséres hangsugárzó között komoly különbség van. Ha az adott hangsugárzó tölcsérei nem élnek önálló életet, azok anyagában elhalnak a „tölcsérrezgések”, ha a tölcsérhosszoknak, azok elhelyezésének, keresztváltónak, köszönhetően rendben van a fázisátvitel, akkor a nagy hatásfokú tölcséreseknek mindössze egyetlen hibájuk van. „Hibájuk”, hogy mindent megmutatnak az eléjük kötött elektronikákról, forrásokról, légyen az pozitív, vagy negatív tulajdonság. Kinagyítva mutatják meg a rendszer, vagy annak bármely elemének legkisebb problémáját, amit mi, zenehallgatók általában a tölcséres hangsugárzási elv hibájaként konstatálunk.

Számára az Avantgarde olyan munkaeszköz („monitor”), ami segít neki a fejlesztésben, ami afféle minőségellenőrként rávilágít a legapróbb hibára, a készülékekben és készülékek között lévő szinergia legkisebb megbomlására. Pontosan a „szuper érzékeny füle” miatt választotta ezt a típust „munkatársnak”, valamint választotta azért, mert ha minden rendben van a forrással, az erősítőkkel, kábelezéssel, akkor a hangsugárzó önmagát eltüntetve, nem áll a zene és a hallgató közé.

Gondolhatjátok, hogy ezek után még inkább kíváncsi lettem, hogy miként is szólal meg a Clarinet Audio Design erősítőrendszer a tölcséreken.

Elsőként egy archív monó jazz album került a lemezjátszóra a maga alul-felül korlátozott frekvenciamenetével. Ez tulajdonképpen semmiféle hatással nem volt rám (bocs), mindössze konstatáltam, hogy nem zavar semmi, nincs hiányérzetem, és akár végig is hallgatnám.

Majd felkerült másodikként egy Hungaroton kiadású, hegedű-zongora szonáta, amit hallgatva piciny lelkemben igazi paradigmaváltás történt. Láttam, amit láttam, vagyis a korábbi, kellemetlen élményeket okozó hatalmas tölcséreket, és hallottam jobb oldalon egy „síró, zokogó”, mézédes hegedűt, baloldalon hátul pedig egy finoman, dorombolóan kísérő zongorát. Ráadásul nem csak hallottam, hanem éreztem is a hangszerek testének rezdüléseit, energiáit, a zenészek kisugárzását. Még a két hangszer, a két zenész mélységi távolságát is meg lehetett határozni, valamint azt is, hogy a hegedűs hogyan mozog a mikrofon előtt.

Mindez kiegészült hatalmas dinamikai ugrásokkal, a húrokra ejtett / tett, azokon húzott vonó minden szösszenetével, játékot kísérő zajaival. Azonban eme „kiegészítő” zajok nem kérkedtek a jelenlétükkel, nem akarták mindenáron felhívni magukra a figyelmet. Mindössze csak jelezték, hogy megvannak, jelen vannak ők is, tehát biztos lehetek abban, hogy a hanglemezen rögzített legapróbb információmorzsa is megjelenik a hangsugárzók membránjain.

Ezután egy férfiének-zongora páros következett, melynél a zongora a jobb oldalra került, és egyértelműen más típusú volt, mint az előző albumon. Miközben hallgattuk, egyszer csak Ákos levette a lemezjátszóról és pár másodpercre rátette a Furutech DeMag LP-demagnetizáló készülékére, aminek pozitív hatását korábban már többször megtapasztalhattam magam is. Ami miatt most mégis kiemelem az nem más, mint hogy ezen a rendszeren az „előtte-utána” különbség sokkal nagyobb volt, mint amire emlékeztem – ergo, a rendszer tényleg mindent megmutat.

A demagnetizált LP-ről az énekes testesen, a nazalitás legkisebb jele nélkül, a mikrofon előtt mozogva adta elő a dalt, s mutatta meg ezt a rendszer úgy, hogy még az előadó kinézetét, ruházatát sem volt nehéz elképzelni. A jobb oldalon lévő zongorakíséret diszkréten a háttérben maradt, de könnyedén rá tudtam fókuszálni a billentyűleütésekre, a pedálmozgásra, a zongoratest és a húrok lecsengéseire.

Fortéban mi sem változott. Nem lett más a tónus, nem adta meg magát a rendszer, nem kezdett éktelen csörgésbe a szoba, nem lassult az impulzusátvitel, egyszerűen csak a semmiből megjelentek olyan energiák, amik egyértelművé tették, hogy „bármit, bármikor”.

Sok-sok albumba belehallgattunk, de gondolom, senki sem veszi zokon, ha csak azokat emelem ki, melyek valamilyen okból jobban megfogtak, mint a többiek.

Ilyen volt Miles Davis számomra talán legkedvesebb korszakából származó, a Prestige kiadónak búcsúajándékként készített „Workin’ with” c. album. Monó felvétel, egy menetben felvett hanganyag, egymás rezdüléseit, gondolatait előre ismerő zenészek, és persze igazi zene. Mindenféle hókuszpókusz nélküli örömzenélés vett körbe – pedig, mint írtam, monó felvétel, ráadásul egy $10 utánnyomás -,  éreztem a helyszín légterét, hangulatát, és Miles trombitája olyan hangszínben, olyan mellékzöngékkel, olyan tapintható valósággal jelent meg, amiért már külön beleszerettem volna, ha nem imádnám már vagy negyven éve.

Ezután előkerült egy igazi különlegesség, egy olyan „lemezdoboz”, ami a Bitches Brew teljes felvett anyagát tartalmazta vágások, keverések nélkül úgy, ahogy 1969 augusztus 19-21. között eljátszották.

Már a felvezető csend is sokatmondó volt, mert megjelent a helyszín, megjelent a zenészek jelenléte, mozdulataik, megjelent, ahogy kézbe fogták hangszereiket, kihallatszottak szófoszlányok, instrukciók, hallani lehetett az elektromos hangszerek alapzaját az akusztikus hangszereket rögzítő mikrofonokon keresztül. Még el sem indult a zene, de máris ott ülhettem a zenészek között, majd belekezdtek a játékba…

Mire idáig jutottunk az albumok között válogatva, már megfogalmazódott bennem, hogy a rendszer villámgyors. Nulla késlekedéssel, nulla csúszással közvetít minden hangot, minden apró részletet, minden dinamikai váltást. Ennek köszönhetően, bár igencsak korlátozott a hanglemezekben rögzíthető dinamikatartomány, azt a megszokottól sokkal nagyobbnak érezzük. Olyan információkat hallhatunk a leghalkabb részeken melyek általában már elvesznek az LP alapzajában, vagy azokat egyszerűen képtelenek „elővarázsolni” a rendszerek, ellenben ez a rendszer bármekkora dinamikacsúcsot kisujjból kiráz. A „csúcsok” villámgyorsan ütnek, de talán mégsem ez a legfontosabb, hanem az, hogy amikor már azt hittük, hogy elérte a zene a dinamikai csúcsot – mert azt szoktuk meg -, még mindig jön egy-két „lépcsőfok”, vagyis különbség felfelé.

Ez talán legpregnánsabban a korábbi tapasztalataim alapján mindenféle hangi szempontból rossznak tartott, ám imádott Led Zeppelin albumok közül választott másodikon, és arról a Moby Dick-et hallgatva jelentkezett.

Ahogy az alaposan feltekert hangerőszinten megszólalt az alapmotívum, melyben ha akartam minden hangszert, minden húrt külön „láthattam”, hallhattam, vagy éppen egész testemmel vehettem át a lüktetést, az bizony, rögtön bebizonyította, hogy nem az albumban kellett volna keresnem a hibát, hanem saját korábbi lemezjátszóimban, rendszereimben.

Tehát megszólalt az egész testemet átmozgató „rock-lüktetés”, jött néhány ismétlés, majd Page nyúzta egy kicsit a gitárját, nyújtotta, lebegtette annak húrjait, és ezek után beindult Bonzo rövidke dobszólója, amit több százszor hallottam már – de nem így. Bonzo nem pusztán püfölte a dobokat eme előadásban, hanem finoman „csiklandozta”, izgatta, már-már hergelte, hogy azután olyan vehemenciával csapjon a bőrökre, cinekre, hogy hallgatóként szinte biztosra vettem, hogy a tányér megrepedt, bőr elszakadt. A lassan felpörgő lábdob, nem pusztán egy viszonylag mély morgásként jelentkezett, hanem minden egyes ütésnél lekövethető volt a lábgép elindulása, a lábgép filcfejének találkozása a membránnal, stb.

Mint egy lassított jelenet, ugyanakkor minden a valóságnak megfelelően, villámgyorsan játszódott le. Egyszerűen imádtam, amit hallottam.

Felkerült a lemezjátszóra egy újabb kedvenc is, az Emerson Lake & Palmer „Egy kiállítás képei” c. albuma. Szintén számtalanszor, sok-sok rendszerben hallottam, és azt hittem alaposan megismertem.

Az indulást jelző közönségzaj erőteljesebb volt és sokkal több koncertlátogatót mutatott, mint amit megszoktam, mint amire emlékeztem. Ahogy a zenekar belekezdett a „képtári sétába”, ahogy sorban szólaltak meg a hangszerek, a jól ismert dallamok, önkéntelenül is odafordultam Ákoshoz, hogy gond van, de még mielőtt kimondhattam volna, mosolyogva jelezte, hogy „ugye milyen gyors…”. Igen, tényleg azt hittem, hogy valami elállítódott a lemezjátszón, mert a korábban soha sem hallott pontosságú, gyorsaságú hangindítások-megállások, a csendből hirtelen felugró szintetizátorhangok, bőgőpendítések, pergősorozások azt az érzetet keltették, hogy a lemez gyorsabban forog a megszokottnál.

Majd jött egy kis Yes, egy kis Art Ensemble of Chicago, melyekkel kapcsolatban csak ismétlésekbe bonyolódnék, viszont zárásként megkértem Ákost, hogy hallgassunk Maria Callas-t, és ha esetleg lenne egy monó, élő előadáson vele felvett Traviata, annak nagyon örülnék. Természetesen volt.

Elindult az album negyedik oldala melyen a Violetta Valéry szerepét éneklő Callas búcsúzik élettől, szerelemtől, és a rendszer olyan érzelmi töltést, érzelmi energiahullámot szabadított rám, mint hallgatóra, hogy abszolút elfelejtkeztem arról, hogy mit és milyen minőségben hallgatok, elfelejtkeztem arról, hogy pár perce még a Moby Dick-et doboltam a lábammal, elfelejtkeztem arról, hogy hol vagyok.

Violettát megsirattam magamban és talán egy kicsit az arcomon is – az érzést felidézve pedig úgy vélem, legyen ez egyben a látogatásról, a Clarinet Audio Design rendszerről szóló beszámolóm zárógondolata is.