Clarinet Audio Design

Félelmemet, múltbéli tapasztalataimat Ákosnak is említettem, aki rávilágított néhány fontos, és elmélkedésre okot adó tényre.

Tölcséres és tölcséres hangsugárzó között komoly különbség van. Ha az adott hangsugárzó tölcsérei nem élnek önálló életet, azok anyagában elhalnak a „tölcsérrezgések”, ha a tölcsérhosszoknak, azok elhelyezésének, keresztváltónak, köszönhetően rendben van a fázisátvitel, akkor a nagy hatásfokú tölcséreseknek mindössze egyetlen hibájuk van. „Hibájuk”, hogy mindent megmutatnak az eléjük kötött elektronikákról, forrásokról, légyen az pozitív, vagy negatív tulajdonság. Kinagyítva mutatják meg a rendszer, vagy annak bármely elemének legkisebb problémáját, amit mi, zenehallgatók általában a tölcséres hangsugárzási elv hibájaként konstatálunk.

Számára az Avantgarde olyan munkaeszköz („monitor”), ami segít neki a fejlesztésben, ami afféle minőségellenőrként rávilágít a legapróbb hibára, a készülékekben és készülékek között lévő szinergia legkisebb megbomlására. Pontosan a „szuper érzékeny füle” miatt választotta ezt a típust „munkatársnak”, valamint választotta azért, mert ha minden rendben van a forrással, az erősítőkkel, kábelezéssel, akkor a hangsugárzó önmagát eltüntetve, nem áll a zene és a hallgató közé.

Gondolhatjátok, hogy ezek után még inkább kíváncsi lettem, hogy miként is szólal meg a Clarinet Audio Design erősítőrendszer a tölcséreken.

Elsőként egy archív monó jazz album került a lemezjátszóra a maga alul-felül korlátozott frekvenciamenetével. Ez tulajdonképpen semmiféle hatással nem volt rám (bocs), mindössze konstatáltam, hogy nem zavar semmi, nincs hiányérzetem, és akár végig is hallgatnám.

Majd felkerült másodikként egy Hungaroton kiadású, hegedű-zongora szonáta, amit hallgatva piciny lelkemben igazi paradigmaváltás történt. Láttam, amit láttam, vagyis a korábbi, kellemetlen élményeket okozó hatalmas tölcséreket, és hallottam jobb oldalon egy „síró, zokogó”, mézédes hegedűt, baloldalon hátul pedig egy finoman, dorombolóan kísérő zongorát. Ráadásul nem csak hallottam, hanem éreztem is a hangszerek testének rezdüléseit, energiáit, a zenészek kisugárzását. Még a két hangszer, a két zenész mélységi távolságát is meg lehetett határozni, valamint azt is, hogy a hegedűs hogyan mozog a mikrofon előtt.

Mindez kiegészült hatalmas dinamikai ugrásokkal, a húrokra ejtett / tett, azokon húzott vonó minden szösszenetével, játékot kísérő zajaival. Azonban eme „kiegészítő” zajok nem kérkedtek a jelenlétükkel, nem akarták mindenáron felhívni magukra a figyelmet. Mindössze csak jelezték, hogy megvannak, jelen vannak ők is, tehát biztos lehetek abban, hogy a hanglemezen rögzített legapróbb információmorzsa is megjelenik a hangsugárzók membránjain.

Ezután egy férfiének-zongora páros következett, melynél a zongora a jobb oldalra került, és egyértelműen más típusú volt, mint az előző albumon. Miközben hallgattuk, egyszer csak Ákos levette a lemezjátszóról és pár másodpercre rátette a Furutech DeMag LP-demagnetizáló készülékére, aminek pozitív hatását korábban már többször megtapasztalhattam magam is. Ami miatt most mégis kiemelem az nem más, mint hogy ezen a rendszeren az „előtte-utána” különbség sokkal nagyobb volt, mint amire emlékeztem – ergo, a rendszer tényleg mindent megmutat.

A demagnetizált LP-ről az énekes testesen, a nazalitás legkisebb jele nélkül, a mikrofon előtt mozogva adta elő a dalt, s mutatta meg ezt a rendszer úgy, hogy még az előadó kinézetét, ruházatát sem volt nehéz elképzelni. A jobb oldalon lévő zongorakíséret diszkréten a háttérben maradt, de könnyedén rá tudtam fókuszálni a billentyűleütésekre, a pedálmozgásra, a zongoratest és a húrok lecsengéseire.

Fortéban mi sem változott. Nem lett más a tónus, nem adta meg magát a rendszer, nem kezdett éktelen csörgésbe a szoba, nem lassult az impulzusátvitel, egyszerűen csak a semmiből megjelentek olyan energiák, amik egyértelművé tették, hogy „bármit, bármikor”.

1 2 3