Clarinet Audio Design

Sok-sok albumba belehallgattunk, de gondolom, senki sem veszi zokon, ha csak azokat emelem ki, melyek valamilyen okból jobban megfogtak, mint a többiek.

Ilyen volt Miles Davis számomra talán legkedvesebb korszakából származó, a Prestige kiadónak búcsúajándékként készített „Workin’ with” c. album. Monó felvétel, egy menetben felvett hanganyag, egymás rezdüléseit, gondolatait előre ismerő zenészek, és persze igazi zene. Mindenféle hókuszpókusz nélküli örömzenélés vett körbe – pedig, mint írtam, monó felvétel, ráadásul egy $10 utánnyomás -,  éreztem a helyszín légterét, hangulatát, és Miles trombitája olyan hangszínben, olyan mellékzöngékkel, olyan tapintható valósággal jelent meg, amiért már külön beleszerettem volna, ha nem imádnám már vagy negyven éve.

Ezután előkerült egy igazi különlegesség, egy olyan „lemezdoboz”, ami a Bitches Brew teljes felvett anyagát tartalmazta vágások, keverések nélkül úgy, ahogy 1969 augusztus 19-21. között eljátszották.

Már a felvezető csend is sokatmondó volt, mert megjelent a helyszín, megjelent a zenészek jelenléte, mozdulataik, megjelent, ahogy kézbe fogták hangszereiket, kihallatszottak szófoszlányok, instrukciók, hallani lehetett az elektromos hangszerek alapzaját az akusztikus hangszereket rögzítő mikrofonokon keresztül. Még el sem indult a zene, de máris ott ülhettem a zenészek között, majd belekezdtek a játékba…

Mire idáig jutottunk az albumok között válogatva, már megfogalmazódott bennem, hogy a rendszer villámgyors. Nulla késlekedéssel, nulla csúszással közvetít minden hangot, minden apró részletet, minden dinamikai váltást. Ennek köszönhetően, bár igencsak korlátozott a hanglemezekben rögzíthető dinamikatartomány, azt a megszokottól sokkal nagyobbnak érezzük. Olyan információkat hallhatunk a leghalkabb részeken melyek általában már elvesznek az LP alapzajában, vagy azokat egyszerűen képtelenek „elővarázsolni” a rendszerek, ellenben ez a rendszer bármekkora dinamikacsúcsot kisujjból kiráz. A „csúcsok” villámgyorsan ütnek, de talán mégsem ez a legfontosabb, hanem az, hogy amikor már azt hittük, hogy elérte a zene a dinamikai csúcsot – mert azt szoktuk meg -, még mindig jön egy-két „lépcsőfok”, vagyis különbség felfelé.

Ez talán legpregnánsabban a korábbi tapasztalataim alapján mindenféle hangi szempontból rossznak tartott, ám imádott Led Zeppelin albumok közül választott másodikon, és arról a Moby Dick-et hallgatva jelentkezett.

Ahogy az alaposan feltekert hangerőszinten megszólalt az alapmotívum, melyben ha akartam minden hangszert, minden húrt külön „láthattam”, hallhattam, vagy éppen egész testemmel vehettem át a lüktetést, az bizony, rögtön bebizonyította, hogy nem az albumban kellett volna keresnem a hibát, hanem saját korábbi lemezjátszóimban, rendszereimben.

Tehát megszólalt az egész testemet átmozgató „rock-lüktetés”, jött néhány ismétlés, majd Page nyúzta egy kicsit a gitárját, nyújtotta, lebegtette annak húrjait, és ezek után beindult Bonzo rövidke dobszólója, amit több százszor hallottam már – de nem így. Bonzo nem pusztán püfölte a dobokat eme előadásban, hanem finoman „csiklandozta”, izgatta, már-már hergelte, hogy azután olyan vehemenciával csapjon a bőrökre, cinekre, hogy hallgatóként szinte biztosra vettem, hogy a tányér megrepedt, bőr elszakadt. A lassan felpörgő lábdob, nem pusztán egy viszonylag mély morgásként jelentkezett, hanem minden egyes ütésnél lekövethető volt a lábgép elindulása, a lábgép filcfejének találkozása a membránnal, stb.

Mint egy lassított jelenet, ugyanakkor minden a valóságnak megfelelően, villámgyorsan játszódott le. Egyszerűen imádtam, amit hallottam.

Felkerült a lemezjátszóra egy újabb kedvenc is, az Emerson Lake & Palmer „Egy kiállítás képei” c. albuma. Szintén számtalanszor, sok-sok rendszerben hallottam, és azt hittem alaposan megismertem.

Az indulást jelző közönségzaj erőteljesebb volt és sokkal több koncertlátogatót mutatott, mint amit megszoktam, mint amire emlékeztem. Ahogy a zenekar belekezdett a „képtári sétába”, ahogy sorban szólaltak meg a hangszerek, a jól ismert dallamok, önkéntelenül is odafordultam Ákoshoz, hogy gond van, de még mielőtt kimondhattam volna, mosolyogva jelezte, hogy „ugye milyen gyors…”. Igen, tényleg azt hittem, hogy valami elállítódott a lemezjátszón, mert a korábban soha sem hallott pontosságú, gyorsaságú hangindítások-megállások, a csendből hirtelen felugró szintetizátorhangok, bőgőpendítések, pergősorozások azt az érzetet keltették, hogy a lemez gyorsabban forog a megszokottnál.

Majd jött egy kis Yes, egy kis Art Ensemble of Chicago, melyekkel kapcsolatban csak ismétlésekbe bonyolódnék, viszont zárásként megkértem Ákost, hogy hallgassunk Maria Callas-t, és ha esetleg lenne egy monó, élő előadáson vele felvett Traviata, annak nagyon örülnék. Természetesen volt.

Elindult az album negyedik oldala melyen a Violetta Valéry szerepét éneklő Callas búcsúzik élettől, szerelemtől, és a rendszer olyan érzelmi töltést, érzelmi energiahullámot szabadított rám, mint hallgatóra, hogy abszolút elfelejtkeztem arról, hogy mit és milyen minőségben hallgatok, elfelejtkeztem arról, hogy pár perce még a Moby Dick-et doboltam a lábammal, elfelejtkeztem arról, hogy hol vagyok.

Violettát megsirattam magamban és talán egy kicsit az arcomon is – az érzést felidézve pedig úgy vélem, legyen ez egyben a látogatásról, a Clarinet Audio Design rendszerről szóló beszámolóm zárógondolata is.

1 2 3