Régen még a vákuum is jobb volt – 1. rész

Kedves hobbitársak!

Mindenki ismeri azt a szelektív emlékezeten alapuló nosztalgikus kifejezést, hogy „régen minden jobb volt”. Annak ellenére, hogy én nem szeretem ezt a szlogent használni, az elektroncsövekkel kapcsolatos cikksorozat címének mégis ezt választottuk, mert a vákuum ugyan nem lehetett jobb, de a régi elektroncsövek bizony a legtöbb esetben jobban zenélnek, mint az új gyártású leszármazottjaik.

A múlt héten Attila barátommal tartottunk egy kis bemutatót az elektroncső gyűjteményünkből a Long audioblog fő „Füleinek”, amiről Zsolt már meg is osztotta a saját gondolatait. A szeánsz során határoztuk el, hogy hiánypótló lenne, ezért elindítunk egy cikksorozatot, ahol technikai és márkatörténeti ismeretek mellett, szubjektív tapasztalatokat és tanácsokat is szeretnénk átadni az erre nyitott hobbitársaknak.

Már 10-11 éves koromban elkezdtem rajongani a zenehallgatásért és az audio berendezések iránt, de a komolyabb „csodák” után csak a nyálam csorgattam a katalógusokban, illetve – később, a ’90-es években – a bemutató termekben és kiállításokon. Egy hosszabb kihagyás után (család, gyerekek, stb.) közel egy évtizede kezdtem bele ismét elmerülni ennek a szép hobbinak a rejtelmeiben. Az első három évre úgy tekintek vissza, mint az útkeresésem folyamatára, amely során megfordult nálam jó pár erősítő (is). Volt közöttük vintage darab (egy megvalósult fiatalkori álomként éltem meg), és újabb gyártmányok is, különböző márkákat és kategóriákat reprezentálva, amiket a családi kassza még elbírt.

Volt, hogy úgy éreztem, feljebb lépek, volt, hogy inkább csak oldalra. Aztán a kíváncsiságom végett vettem egy csöves integrált erősítőt. Ez volt az a fordulópont, ami teljesen megváltoztatta azt, amit korábban a mérnöki gondolkodású agyam sugallt. A puszta adatok (jel/zaj viszony, teljes harmonikus torzítás, stb.) által vezérelt elképzeléseimet felülírta a fülem és a lelkem által érzékelt zenehallgatás. Ezzel nem szeretnék belemenni egy tranzisztoros kontra csöves vitába, főleg úgy, hogy mindegyik technológiának vannak jól és rosszul sikerült példái. A zenehallgatás egy szubjektív dolog, és mindenki el tudja dönteni, hogy milyen típusú erősítőt favorizál, és ehhez szíve joga van. Az viszont számomra egyértelmű, hogy nekem a csöves elektronikákkal zenét hallgatni jóval nagyobb élvezeti faktorral jár.

Ez a cikksorozat is elsősorban azoknak íródik, akik hasonlóan éreznek, de még nem ásták bele magukat, vagy éppenséggel elvesztek az elektroncsövek tengerében…

Már az első csöves erősítőm kapcsán is találkoztam a NOS (New Old Stock – vagyis: készleten maradt régi gyártású, de új állapotú termék) kifejezéssel. Bevallom, én nem hittem benne, és inkább új, de magasabb kategóriás csövekre cseréltem a gyárilag mellékelt csőkészletet. Már ez is komoly változást okozott, és természetesen a jó irányban. Csupán két és fél éve szántam rá magam – egy próba kedvéért – az első NOS csőpárra, és azonnal olyan meglepetést okozott, hogy elkezdtem beleásni magam a témába. Mit tesz az ember ilyenkor? Megkérdez másokat, megnézi az erre szakosodott fórumokat, (újabban) rákérdez valamelyik AI-motornál (ChatGPT, Gemini, stb.). Igen ám, de mindenki mást mond például arra a kérdésre, hogy melyik a legjobb tíz az adott típuson belül. És kinek van igaza? Közös metszetet lehet találni, de egyforma sorrend nincs. Van egyáltalán sorrend??

Aki szerint van egy preferencia lista, az vajon meghallgatta az összeset? Ezek a kérdések (és a maximalizmussal megfűszerezett kíváncsiságom) miatt döntöttem el azt, hogy meghallgatom magam az összes beszerezhető (és még megfizethető) gyártmányt az egyes típusokból, és megválaszolom magamnak a kérdést. Így jutottam el addig, hogy az Octal foglalatos 6SN7 csőtípusból, annak lehetséges alternatíváiból (pl.: ECC33, ECC40, 7N7, stb.) és a miniatűr Noval foglalatos 12AU7 dupla triódákból több, mint 150 különböző gyártmányt sikerült meghallgatnom. Miközben figyeltem a hangjukra, megismertem jó pár törvényszerűséget, a beazonosításukhoz szükséges információkat (például a gyári kódrendszereket), és az egymáshoz képest viszonyított eltéréseket a hangkarakterükben. Ezt az ismeretet szeretnénk majd átadni ebben a cikksorozatban. Természetesen nem az összes típusról tudunk írni, de a tervek – többek között – ezekről szólnak: 6SN7, 6SL7, 12AU7, 6V6, 300B, 805. Az Attila fogja az általam használt csövek listáját kiegészíteni olyanokkal, mint EL34, KT88, 12AT7, 12AX7, stb. Szeretnénk majd belecsempészni olyan információkat is, mint a csövek mérése, mire érdemes figyelni vásárláskor, mekkora és milyen gyűjteményt érdemes építeni a biztonságos és hosszú távra tervezett zenehallgatáshoz.

Ezt a bevezető cikket egy olyan 10 pontba szedett tanács gyűjteménnyel szeretném zárni, amit már egy külföldi fórumon publikáltam, de így a hazai olvasókhoz is eljuthat. A terveim szerint még vissza fogunk térni ezekre a témakörökre bővebb formában. Most, csak így nagy vonalakban:

1.  Az elektroncső-csereberélés (a szakzsargonban tube rolling) nagyon jó szórakozás, és az audiofíliában történő utazás egyik koronája.
2. Nincs olyan, hogy LEGJOBB cső! Ellenben nagyon sok olyan kiváló cső létezik, amelyeknek a megfelelő kombinációjával el lehet érni azt a szinergiát egy adott láncban (rendszerben), ami az élvezetes zenehallgatáshoz szükséges.
3. A legtöbb erősítő a gyári csövekkel nem tudja megmutatni a maximumát. Ennek az az oka, hogy az állandó minőség eléréséhez nagy mennyiségű egyforma csőre van szükség, de ezt a gyártók csak az új (és sajnos, sokszor a legolcsóbb) gyártású csövekkel tudják lebiztosítani. Szerencsére, a legtöbb erősítő jól reagál a csövek kicserélésére (mármint a megengedett csőtípusokon belül!), és sokszor egy magasabb kategóriás hang elérése is lehetséges.
4. A csövekkel finomhangolni lehet egy rendszer hangját anélkül, hogy a fő komponenseket cserélnénk. Az adott láncban a kívánt szinergia elérése a cél, amit a felhasznált csövek összessége, a források, az erősítő(k), a kábelezés, a hallgatott zenei stílus, és a hallgató személyes ízlése együttesen határoz meg.
5. Az előfok csöveknél a NOS csövek egyszerűen jobbak, mint az új gyártású társaik. A legfrissebb fejlesztések ígéretesek, de még nem érnek fel a ’40-es/’50-es években gyártott csövek hangminőségéhez. A végfok csöveknél már árnyaltabb a kép. Azoknál sokszor már nem is érdemes NOS verzióban gondolkozni.
6. Észrevehető pár tulajdonság, ami szinte mindig garancia a jobb hangra (például: fekete anódlemez, fóliás vagy szögletes getter, háromszoros csillámlemez, stb.). Természetesen nincs aranyszabály rá, és mindig vannak kivételek, de jellemző ez a törvényszerűség.
7. A cső mérési adatait a helyén kell kezelni. Nem mindegy, hogy ki méri és milyen mérőműszeren. A hangja nem a mért eredményektől függ! Természetesen, egy az élettartama végén járó elektroncső már fedett, halkabb, stb. lehet. De a 80%-os értékű cső nem szól másként, mint a 95%-os. Abból a szempontból problémás csak, hogy a várható élettartama rövidebb.
8. Az elektroncső cserebere nem ugyanaz, mint a (ritka) csövek gyűjtése, ami egy másik (és nagyon költséges) hobbi! 🙂
9. Ami számomra működik (értsd: jól szól), az nem garantált, hogy másnál is úgy fog. Nem vagyunk egyformák, és ez egy szubjektív hobbi. Mindenkinek saját magának kell megtalálnia, hogy mi az általa keresett hang. De az is igaz, hogy ha a nagy többség kikiált valamit „Szent Grálnak”, akkor az valószínűleg nem szól majd rosszul 🙂
10. Ha valaki sokáig szeretné az aktuális erősítőjét hallgatni, akkor érdemes 2-3 tartalékot felhalmozni a használt elektroncső-típusokból. Eleve vannak olyan csövek, amikből már nem is gyártanak újat, és a régi készletek is rohamosan fogynak. Az árak emelkedését nézve, akár befektetésként is felfogható pár tartalék a fiókban…

Ennyit szántam bevezetésnek, és a folytatásban a 6SN7 elektroncső bemutatásával jelentkezem.

Köszönöm szépen, hogy elolvastad!

Üdv.,
Szabolcs