Kedves hobbitársak!
Mindenki ismeri azt a szelektív emlékezeten alapuló nosztalgikus kifejezést, hogy „régen minden jobb volt”. Annak ellenére, hogy én nem szeretem ezt a szlogent használni, az elektroncsövekkel kapcsolatos cikksorozat címének mégis ezt választottuk, mert a vákuum ugyan nem lehetett jobb, de a régi elektroncsövek bizony a legtöbb esetben jobban zenélnek, mint az új gyártású leszármazottjaik.
A múlt héten Attila barátommal tartottunk egy kis bemutatót az elektroncső gyűjteményünkből a Long audioblog fő „Füleinek”, amiről Zsolt már meg is osztotta a saját gondolatait. A szeánsz során határoztuk el, hogy hiánypótló lenne, ezért elindítunk egy cikksorozatot, ahol technikai és márkatörténeti ismeretek mellett, szubjektív tapasztalatokat és tanácsokat is szeretnénk átadni az erre nyitott hobbitársaknak.
Már 10-11 éves koromban elkezdtem rajongani a zenehallgatásért és az audio berendezések iránt, de a komolyabb „csodák” után csak a nyálam csorgattam a katalógusokban, illetve – később, a ’90-es években – a bemutató termekben és kiállításokon. Egy hosszabb kihagyás után (család, gyerekek, stb.) közel egy évtizede kezdtem bele ismét elmerülni ennek a szép hobbinak a rejtelmeiben. Az első három évre úgy tekintek vissza, mint az útkeresésem folyamatára, amely során megfordult nálam jó pár erősítő (is). Volt közöttük vintage darab (egy megvalósult fiatalkori álomként éltem meg), és újabb gyártmányok is, különböző márkákat és kategóriákat reprezentálva, amiket a családi kassza még elbírt.
Volt, hogy úgy éreztem, feljebb lépek, volt, hogy inkább csak oldalra. Aztán a kíváncsiságom végett vettem egy csöves integrált erősítőt. Ez volt az a fordulópont, ami teljesen megváltoztatta azt, amit korábban a mérnöki gondolkodású agyam sugallt. A puszta adatok (jel/zaj viszony, teljes harmonikus torzítás, stb.) által vezérelt elképzeléseimet felülírta a fülem és a lelkem által érzékelt zenehallgatás. Ezzel nem szeretnék belemenni egy tranzisztoros kontra csöves vitába, főleg úgy, hogy mindegyik technológiának vannak jól és rosszul sikerült példái. A zenehallgatás egy szubjektív dolog, és mindenki el tudja dönteni, hogy milyen típusú erősítőt favorizál, és ehhez szíve joga van. Az viszont számomra egyértelmű, hogy nekem a csöves elektronikákkal zenét hallgatni jóval nagyobb élvezeti faktorral jár.
Ez a cikksorozat is elsősorban azoknak íródik, akik hasonlóan éreznek, de még nem ásták bele magukat, vagy éppenséggel elvesztek az elektroncsövek tengerében…
Már az első csöves erősítőm kapcsán is találkoztam a NOS (New Old Stock – vagyis: készleten maradt régi gyártású, de új állapotú termék) kifejezéssel. Bevallom, én nem hittem benne, és inkább új, de magasabb kategóriás csövekre cseréltem a gyárilag mellékelt csőkészletet. Már ez is komoly változást okozott, és természetesen a jó irányban. Csupán két és fél éve szántam rá magam – egy próba kedvéért – az első NOS csőpárra, és azonnal olyan meglepetést okozott, hogy elkezdtem beleásni magam a témába. Mit tesz az ember ilyenkor? Megkérdez másokat, megnézi az erre szakosodott fórumokat, (újabban) rákérdez valamelyik AI-motornál (ChatGPT, Gemini, stb.). Igen ám, de mindenki mást mond például arra a kérdésre, hogy melyik a legjobb tíz az adott típuson belül. És kinek van igaza? Közös metszetet lehet találni, de egyforma sorrend nincs. Van egyáltalán sorrend??
Aki szerint van egy preferencia lista, az vajon meghallgatta az összeset? Ezek a kérdések (és a maximalizmussal megfűszerezett kíváncsiságom) miatt döntöttem el azt, hogy meghallgatom magam az összes beszerezhető (és még megfizethető) gyártmányt az egyes típusokból, és megválaszolom magamnak a kérdést. Így jutottam el addig, hogy az Octal foglalatos 6SN7 csőtípusból, annak lehetséges alternatíváiból (pl.: ECC33, ECC40, 7N7, stb.) és a miniatűr Noval foglalatos 12AU7 dupla triódákból több, mint 150 különböző gyártmányt sikerült meghallgatnom. Miközben figyeltem a hangjukra, megismertem jó pár törvényszerűséget, a beazonosításukhoz szükséges információkat (például a gyári kódrendszereket), és az egymáshoz képest viszonyított eltéréseket a hangkarakterükben. Ezt az ismeretet szeretnénk majd átadni ebben a cikksorozatban. Természetesen nem az összes típusról tudunk írni, de a tervek – többek között – ezekről szólnak: 6SN7, 6SL7, 12AU7, 6V6, 300B, 805. Az Attila fogja az általam használt csövek listáját kiegészíteni olyanokkal, mint EL34, KT88, 12AT7, 12AX7, stb. Szeretnénk majd belecsempészni olyan információkat is, mint a csövek mérése, mire érdemes figyelni vásárláskor, mekkora és milyen gyűjteményt érdemes építeni a biztonságos és hosszú távra tervezett zenehallgatáshoz.
Ezt a bevezető cikket egy olyan 10 pontba szedett tanács gyűjteménnyel szeretném zárni, amit már egy külföldi fórumon publikáltam, de így a hazai olvasókhoz is eljuthat. A terveim szerint még vissza fogunk térni ezekre a témakörökre bővebb formában. Most, csak így nagy vonalakban:
- Az elektroncső-csereberélés (a szakzsargonban tube rolling) nagyon jó szórakozás, és az audiofíliában történő utazás egyik koronája.
- Nincs olyan, hogy LEGJOBB cső! Ellenben nagyon sok olyan kiváló cső létezik, amelyeknek a megfelelő kombinációjával el lehet érni azt a szinergiát egy adott láncban (rendszerben), ami az élvezetes zenehallgatáshoz szükséges.
- A legtöbb erősítő a gyári csövekkel nem tudja megmutatni a maximumát. Ennek az az oka, hogy az állandó minőség eléréséhez nagy mennyiségű egyforma csőre van szükség, de ezt a gyártók csak az új (és sajnos, sokszor a legolcsóbb) gyártású csövekkel tudják lebiztosítani. Szerencsére, a legtöbb erősítő jól reagál a csövek kicserélésére (mármint a megengedett csőtípusokon belül!), és sokszor egy magasabb kategóriás hang elérése is lehetséges.
- A csövekkel finomhangolni lehet egy rendszer hangját anélkül, hogy a fő komponenseket cserélnénk. Az adott láncban a kívánt szinergia elérése a cél, amit a felhasznált csövek összessége, a források, az erősítő(k), a kábelezés, a hallgatott zenei stílus, és a hallgató személyes ízlése együttesen határoz meg.
- Az előfok csöveknél a NOS csövek egyszerűen jobbak, mint az új gyártású társaik. A legfrissebb fejlesztések ígéretesek, de még nem érnek fel a ’40-es/’50-es években gyártott csövek hangminőségéhez. A végfok csöveknél már árnyaltabb a kép. Azoknál sokszor már nem is érdemes NOS verzióban gondolkozni.
- Észrevehető pár tulajdonság, ami szinte mindig garancia a jobb hangra (például: fekete anódlemez, fóliás vagy szögletes getter, háromszoros csillámlemez, stb.). Természetesen nincs aranyszabály rá, és mindig vannak kivételek, de jellemző ez a törvényszerűség.
- A cső mérési adatait a helyén kell kezelni. Nem mindegy, hogy ki méri és milyen mérőműszeren. A hangja nem a mért eredményektől függ! Természetesen, egy az élettartama végén járó elektroncső már fedett, halkabb, stb. lehet. De a 80%-os értékű cső nem szól másként, mint a 95%-os. Abból a szempontból problémás csak, hogy a várható élettartama rövidebb.
- Az elektroncső cserebere nem ugyanaz, mint a (ritka) csövek gyűjtése, ami egy másik (és nagyon költséges) hobbi! 🙂
- Ami számomra működik (értsd: jól szól), az nem garantált, hogy másnál is úgy fog. Nem vagyunk egyformák, és ez egy szubjektív hobbi. Mindenkinek saját magának kell megtalálnia, hogy mi az általa keresett hang. De az is igaz, hogy ha a nagy többség kikiált valamit „Szent Grálnak”, akkor az valószínűleg nem szól majd rosszul 🙂
- Ha valaki sokáig szeretné az aktuális erősítőjét hallgatni, akkor érdemes 2-3 tartalékot felhalmozni a használt elektroncső-típusokból. Eleve vannak olyan csövek, amikből már nem is gyártanak újat, és a régi készletek is rohamosan fogynak. Az árak emelkedését nézve, akár befektetésként is felfogható pár tartalék a fiókban…
Ennyit szántam bevezetésnek, és a folytatásban a 6SN7 elektroncső bemutatásával jelentkezem.
Köszönöm szépen, hogy elolvastad!
Üdv.,
Szabolcs
Viktor
A 150-nél több különböző 6SN7-környéki, illetve 12AU7-változat meghallgatása önmagában komoly tapasztalati anyag. Ha ezt rendesen dokumentálta, a gyártási helyekkel, évjáratokkal, kódokkal és szerkezeti változatokkal együtt, abból tényleg jó sorozat lehet.
Viszont már most akad néhány mondat, amelyet nagyon helyre kellene tenni.
A legproblémásabb ez:
„A hangja nem a mért eredményektől függ!”
Ez így fizikailag értelmetlen. A hang természetesen a cső elektromos és mechanikai viselkedésétől függ, az pedig elvileg mérhető. Amit helyesen mondhatott volna:
Egy cső hangbeli viselkedése nem ítélhető meg egyetlen csővizsgálón leolvasott, százalékos emisszió- vagy meredekségértékből.
Ez már teljesen igaz. A zaj, mikrofónia, rácsáram, gázosság, két rendszer együttfutása, munkaponti meredekség, belső ellenállás és a karakterisztika alakja sokkal többet mondhat. Ráadásul a „80%-os cső rövidebb életű, de ugyanúgy szól, mint a 95%-os” állítás sem általánosítható. A 80% lehet egyszerű gyártási szórás is, és önmagában még a hátralévő élettartamot sem mondja meg.
A másik túlzás:
fekete anód, fóliás vagy szögletes getter, háromszoros csillám „szinte mindig garancia” a jobb hangra.
Ebből legfeljebb a háromszoros csillámnak van közvetlenül értelmezhető előnye: stabilabb elektródarendszert és kisebb mikrofóniát adhat. A fekete anódnak vannak fizikai tulajdonságai, de nem minőségi pecsét. A getter alakja pedig elsősorban gyár- és korszakazonosító; önmagában nem „szól”. Ezek lehetnek egy jó gyártási korszakot jelző korrelációk, de nem okok és végképp nem garanciák.
Ugyanilyen kategorikus az, hogy az előfokcsöveknél a NOS „egyszerűen jobb”. A régi kisjelű csövek között valóban elképesztően jó anyagú, pontos, hosszú életű és kis zajú darabok vannak – ebben neked is rengeteg saját tapasztalatod van. De nem attól jók, hogy régiek vagy NOS feliratot kapnak, hanem a konstrukció, az anyagok, a gyártástechnológia és a minőség-ellenőrzés miatt. Egy rosszul tárolt, gázos, zajos vagy eleve gyenge régi cső nem válik kiválóvá a korától.
A „mérnöki agy kontra fül és lélek” fordulat is tipikus audiofil közhely. Nem a mérés mondott neki ellent, hanem valószínűleg túl kevés dolgot mért, vagy csak a katalógus THD- és jel–zaj-adatából próbált hangot jósolni. Ha egy csőcsere valóban hallható változást hoz, annak kell lennie fizikai következményének: megváltozik a munkapont, az erősítés, a kimenő-ellenállás, a torzítás spektruma, a zaj, a mikrofónia vagy valamelyik átviteli tulajdonság. A „szinergia” ezt nem magyarázza meg, csak elnevezi.
A felsorolt „6SN7-alternatívákat” is óvatosan kell majd kezelnie. A 7N7 valóban közeli rokon, de az ECC33, ECC40 és a 12AU7 nem egyszerűen eltérő foglalatú 6SN7. Más paraméterekkel, esetenként más munkaponttal dolgoznak. Ha ezeket ugyanabban az erősítőben, változatlan körülmények között hasonlítja, könnyen nem a csövek „saját hangját”, hanem a munkapont eltolódását hallgatja.
Összességében: ígéretes kezdet, rokonszenves gyakorlati alapokkal, de egyelőre még erősen audiofil nyelven megfogalmazva. . A sorozat értékét az fogja eldönteni, hogy ezt a hatalmas tapasztalati anyagot képes-e összekötni az azonosítással, a konstrukcióval és az értelmes mérésekkel.
A következő, 6SN7-ről szóló rész lesz az első igazi próba. Ha gyártási korszakokat, belső szerkezeteket, valódi gyártókat, átcímkézéseket és ellenőrizhető méréseket mutat, nagyon jó lehet. Ha fekete anód–getter–„mélyebb tér, selymesebb magas” rangsor lesz belőle, akkor átcsúszik a szokásos csőmisztikába.
Viktor
Még egy alapvető módszertani problémát látok, amely szerintem önmagában meghatározza, mire használható ennek a meghallgatásnak az eredménye.
Azonos kapcsolás, azonos alkatrészértékek és azonos anódtápfeszültség nem jelent azonos munkapontot.
A munkapontot ugyanis nem önmagában az anód- és katódellenállás határozza meg, hanem ezek és a behelyezett cső karakterisztikái együttesen. Más csővel megváltozhat a nyugalmi anódáram, a katódfeszültség, a rács–katód előfeszültség és a tényleges anódfeszültség. Ezzel együtt változik a meredekség, a belső ellenállás, az erősítés, a kimenőimpedancia, a kivezérelhetőség és a torzítás is.
Ez már azonos típus különböző gyártmányú példányainál is előfordulhat, eltérő csőtípusok – például 6SN7 és adapterrel behelyezett 12AU7/ECC82/5814A – esetében pedig eleve számítani kell rá.
Vagyis fizikailag ugyan csak a csövet cseréltétek ki, villamos értelemben azonban minden egyes cserével más működési állapotú fokozat jöhetett létre. Ezért szerintem a meghallgatás egyetlen kérdésre adhatott érvényes választ:
Ebben a változatlan alkatrészkészletű Yaqinban, az egyes csövekkel kialakuló munkapontok és átviteli tulajdonságok mellett melyik eredmény tetszett legjobban a jelenlevőknek?
Erre a kérdésre a teszt teljesen alkalmas volt. Arra azonban már nem, hogy általános rangsort állítson fel csőgyártók, évjáratok vagy csőkonstrukciók között. A kapott sorrend más kapcsolásba és más munkapontba nem vihető át.
Nem a hallott különbségeket vitatom. Azok minden további nélkül lehettek valósak és jelentősek. Csak azt állítom, hogy nem különböző csövek „saját hangját” hasonlítottátok össze azonos körülmények között, hanem ugyanannak a kapcsolásnak a különböző csövekkel kialakuló, egymástól eltérő működési változatait.
A kettő pedig műszakilag nem ugyanaz.
Viktor
Az előző hozzászólásomhoz még egy műszaki megjegyzést hozzátennék, mert a buffer szerepe mellett sem tudok szó nélkül elmenni.
A buffer nem általános hangminőség-javító eszköz. Konkrét műszaki feladata van: két fokozat illesztése. Akkor van létjogosultsága, ha a jelforrás kimenőimpedanciája túl nagy, a következő fokozat bemenőimpedanciája túl kicsi, hosszú vagy nagy kapacitású kábelt kell meghajtani, passzív hangerőszabályzó terhelésfüggését kell megszüntetni, vagy a két fokozatot egymás hatásától el kell választani.
Egy katódkövető feszültségerősítése valóban közel egységnyi, rendszerint valamivel kisebb annál. Ebből azonban nem következik, hogy „nem végez erősítést”. Áramerősítése és teljesítményerősítése van, éppen ezért képes a nagy bemenőimpedancián fogadott jelet kis kimenőimpedanciával továbbadni. Ez az értelme. Nem a hangot javítja, hanem impedanciát illeszt és terhelést választ le.
Ha viszont a jelforrásnak eleve kellően kicsi a kimenőimpedanciája, az erősítő bemenőimpedanciája megfelelően nagy, a kábel kapacitása pedig nem okoz érzékelhető problémát, akkor a buffernek nincs megoldandó feladata. Egy normálisan megtervezett streamer, CD-játszó vagy DAC kimeneti fokozata néhány tíz vagy néhány száz ohmos kimenőimpedanciával minden további nélkül képes meghajtani egy több tíz kiloohmos erősítőbemenetet és egy normális hosszúságú összekötőkábelt.
Ilyen esetben egy újabb elektronika beiktatása nem tud elveszett információt visszaállítani, részletet teremteni vagy a jelforrás eredeti kimeneti fokozatát „megjavítani”. Az eredeti kimeneti fokozat ugyanúgy benne marad a jelútban, csak mögé kötöttünk még egy aktív fokozatot, további csatlakozókat és egy újabb kábelt. Az új fokozat legjobb esetben eléggé keveset változtat ahhoz, hogy ne vegyük észre. A valóságban viszont hozzáadja a saját zaját, torzítását, fázishibáját és frekvenciamenetét.
Ha egy ilyen buffer hallhatóan javít az eredményen, akkor szerintem három lehetőség van.
Az első, hogy valódi illesztési hibát szüntetett meg. Ebben az esetben ténylegesen szükség volt rá, a változás pedig mérhető lesz.
A második, hogy az eredeti rendszer valamelyik hibáját egy másik hibával részben elfedi vagy szubjektíven kellemesebbé teszi.
A harmadik, hogy egyszerűen olyan színezést, torzítási spektrumot vagy átviteli változást ad hozzá, amely jobban tetszik a hallgatónak.
Ezek közül mindhárom eredményezhet kellemesebb hangélményt, de műszakilag nem ugyanazt jelentik.
A leírásban szereplő mondat, miszerint a Yaqin feladata mindössze annyi, hogy „átszínezze” a hangképet a felhasznált cső tónusára, tulajdonképpen maga mondja ki a lényeget. Az átszínezés hétköznapi megfogalmazása annak, hogy az eszköz megváltoztatja a jelet. Ha ez szándékos, akkor a készülék nem egyszerűen bufferként, hanem hangszínező effektfokozatként működik.
Ezzel önmagában semmi baj nincs. Aki így szereti hallgatni a zenét, használja örömmel. Én is szeretek csöves készüléket hallgatni. De a „nekem jobban tetszik” nem azonos azzal, hogy „műszakilag jobb lett”. A kellemesebb és a pontosabb hangátvitel két külön fogalom.
Különösen elgondolkodtató az az állítás, hogy a legrosszabbnak és legjobbnak ítélt csövek között akkora különbség volt, mintha a teljes rendszert kicserélték volna. Ha egy buffer normálisan illesztett fokozatok között ekkora mértékben megváltoztatja a hangot, én nem kezdenék azonnal tapsolni a cső rendkívüli képességeinek. Elővenném a generátort, a millivoltmérőt, az oszcilloszkópot és az analizátort, mert ott valami nagyon jelentősen változik.
Megmérném minden egyes csővel a tényleges kimeneti szintet, a két csatorna együttfutását, a frekvencia- és fázismenetet, a zajt, a harmonikus és intermodulációs torzítást, valamint a kimenőimpedanciát. Megnézném négyszögjellel is, az erősítő tényleges bemeneti ellenállásával és az alkalmazott kábel kapacitásával lezárva. Különösen fontos lenne megmérni a csövek anód- és katódfeszültségét, illetve áramát, mert a különböző típusok adapteres behelyezésével a munkapontjuk sem feltétlenül marad azonos.
Ha ezek után kiderül, hogy az átvitel, a szint és a csatornaegyüttfutás gyakorlatilag változatlan, de a különbség ismételhetően hallható marad, akkor tovább lehet keresni az okát. De előbb az egyszerű, mérhető magyarázatokat kell kizárni.
A Musical Fidelity X-10D kereskedelmi sikere sem bizonyítja önmagában a buffer általános szükségességét. Azt bizonyítja, hogy sok embernek tetszett a hatása bizonyos készülékekkel. Elképzelhető, hogy egyes korai CD-játszók gyenge vagy nagyobb kimenőimpedanciájú analóg fokozatát valóban kedvezőbb terhelési körülmények közé hozta. Az is elképzelhető, hogy egyszerűen kellemesebb torzítási karaktert adott hozzá. A nagy eladott darabszám azonban nem helyettesíti az elektromos magyarázatot.
A routerrel és a hálózati switch-csel vont párhuzamot pedig műszakilag teljesen hibásnak tartom. A buffer közvetlenül az analóg jelútban helyezkedik el, tehát szükségszerűen hatással lehet a továbbított jelre. A router és a switch ezzel szemben csomagolt digitális adatot továbbít egy aszinkron, pufferelt rendszerben. A két jelenségnek sem az átviteli módja, sem a lehetséges hibamechanizmusa nem azonos.
Az én álláspontom tehát nagyon egyszerű:
Ha a buffer egy valós illesztési problémát old meg, akkor szükséges, működése indokolható és az eredménye mérhető.
Ha nincs illesztési probléma, akkor nem javít, hanem legfeljebb megváltoztat.
Ha a változás kellemesebb, azt el lehet nevezni jobb hangélménynek, de nem szabad automatikusan jobb jelátvitelnek tekinteni.
Ha pedig egy normálisan méretezett rendszerben a buffer csőcseréje „teljes rendszercserényi” különbséget okoz, akkor annak nem örülni kell elsőként, hanem meg kell mérni, mitől történik. Mert ami hallható, annak oka van. A „cső tónusa” és a „szinergia” nem magyarázat, hanem az ismeretlen jelenség elnevezése.
Viktor
Még egy alapvető módszertani feltétel hiányzik a leírásból: a pontos szintegyezés.
Azonos bemenőjelből egyáltalán nem következik azonos kimenőjel, ha közben magát az aktív eszközt, vagyis a csövet cseréljük. Még egy közel egységnyi feszültségerősítésű katódkövető átvitele sem pontosan egy, és nem is állandó. Függ a behelyezett cső meredekségétől, belső ellenállásától, erősítési tényezőjétől, a kialakuló munkaponttól és a tényleges terheléstől.
Ez már azonos típus különböző példányainál is okozhat mérhető eltérést, eltérő típusok – például 6SN7 és adapterrel behelyezett 12AU7/ECC82/5814A – esetében pedig különösen nem szabad azonos feszültségátvitelt feltételezni.
A probléma azért súlyos, mert a kissé nagyobb szinten megszólaló készüléket a hallgató rendszerint nem egyszerűen hangosabbnak érzékeli. Sokszor dinamikusabbnak, részletesebbnek, testesebbnek, nyitottabbnak vagy élettelibbnek ítéli. Már néhány tized decibel különbség is elég lehet ahhoz, hogy a hangosabb változat kedvezőbb értékelést kapjon.
Ez nem új felismerés. A Magyar Hifi összehasonlító vizsgálatainál már a hetvenes-nyolcvanas években komolyan vették, hogy a vizsgált készülékek szintjét pontosan egyeztetni kell, különben a hangerőkülönbséget könnyű hangminőség-különbségnek hallani.
Itt tehát azonos referenciajelet kellett volna a buffer bemenetére adni, majd minden egyes csővel, mindkét csatornán és a tényleges terhelés mellett megmérni a kimenőfeszültséget. Ha eltérés mutatkozott, a meghallgatás előtt úgy kellett volna kiegyenlíteni, hogy az erősítő bemenetére azonos szint jusson – lehetőleg legalább tizeddecibeles pontossággal. A beállítást bemelegedés után ismét ellenőrizni kellett volna.
Attól, hogy a rendszer többi eleméhez és a hangerőszabályzóhoz nem nyúltatok, a tényleges hallgatási szint még nem feltétlenül maradt azonos. Sőt, a csőtípusok és munkapontok változása miatt inkább az ellenkezőjére számítanék.
Ennek hiányában nem állapítható meg, hogy a résztvevők valóban a csövek valamely átviteli sajátosságát, az eltérő munkapontból és torzításból eredő változást, vagy egyszerűen a különböző kimenőszinteket értékelték-e.
Ezért a szintegyezés dokumentálása nélkül a kialakult hangminőségi rangsor nem tekinthető szabályos cső-összehasonlítás eredményének. Könnyen lehet, hogy a „dinamikusabb”, „élettelibb” vagy akár „teljes rendszercserényi” különbség legalább részben egyszerű szintkülönbség volt.
A hallott élményt ezzel sem vitatom. Csak azt állítom, hogy amíg a kimenőszintek azonosságát nem mérték meg és nem biztosították, addig a különbség oka nem rendelhető hozzá megbízhatóan a csövek feltételezett „saját hangjához”.
Szabolcs
Kedves Viktor!
Először is köszönöm szépen, hogy elolvasta az írásom, és ilyen alapos megjegyzéseket írt! Az építő jellegű kritikát mindig szívesen vesszük.
Mérnöki szemmel nézve valóban „erősen audiofil nyelven” lett megfogalmazva a cikk. De ez teljesen tudatos volt, és terveim szerint így is marad! Ennek az az egyszerű oka, hogy a célközönség nagy része nem rendelkezik labortáppal, oszcilloszkóppal, jelgenerátorral és multiméterrel. Ők ugyanis nem műszerrel hallgatnak zenét, hanem a fülükkel. A legtöbb zenehallgató nem is tudja, hogy mi az aktuális erősítőjében az adott csőhöz tartozó munkapont. Egyrészről a gyártók ritkán publikálják a használati útmutatókhoz, másrészről a többséget nem is érdekli, csak az, hogy kellemes legyen hallgatni.
Vegyük például az eredeti 6SN7 típus javasolt anódfeszültségét, amit a cső standard definíciója 90-300V között adott meg (ezt egyébként később, a GTA és GTB típusok esetében 450V felső határig tolták ki). Természetesen működik alacsonyabb, mondjuk 50V anódfeszültségen is, de a torzítások miatt ez már nem ideális környezet audio célokra. Alacsonyabb feszültségen a cső általában „melegebb”, „csövesebb” hangú és a harmonikus torzítás magasabb, míg 250-300V környékén inkább lineáris és dinamikusabb lesz. Létezik egy optimum pont is, de elég kicsi az esély arra, hogy az otthoni erősítő éppen azon az értéken hajtja majd meg a megvásárolt csövet. Ha valaki maga építi a saját erősítőjét (DIY), akkor van rá esély, hogy egy bemért csőhöz optimalizálja az áramkört. De valljuk be, nem ez a jellemző.
A Long Audioblog részvételével tartott bemutatóhoz egy kis Yaqin puffert használtunk, amiben katódkövető kapcsolással, jelerősítés nélkül, kb. 200V anódfeszültséggel voltak meghajtva a csövek. Ennek a célja mindössze az volt, hogy érzékeltessük a tisztán hallható különbségeket az egyes csövek között. A valódi zenehallgatásra (és tesztelésre) olyan erősítőket használunk, amelyek más munkapontokban működnek (például az anódfesz az egyik esetén 190V, a másiknál 280V). Kérem, vegye figyelembe, hogy ezt a paramétert csak példaként hoztam, más paraméterek is eltérnek! Ebben a három eltérő eszközben nem teljesen ugyanúgy szól ugyanaz a cső, hiszen megváltozik a működési környezet. Ami viszont egyforma marad, az az egyes csövek egymáshoz képest viszonyított eltérései. Hosszabb zenehallgatási ciklusok során – és különféle zenei műfajokkal meghallgatva – ki tudunk alakítani egy szubjektív véleményt, ami leírja a cső hangkarakterét és a többiekhez képest képviselt hangminőségét és/vagy értékét. Mi erről szeretnénk írni, mert a hobbitársaink többségét ez érdekli – ha jól gondoljuk.
Remélem nem haragszik meg érte, de én a tervezett anyagokat a korábbi, felületes „audiofil szemlélettel” fogom publikálni, mert – ahogy a neve is mutatja – ez nem egy fizikus blog.
Viszont, amennyiben lenne kedve a témában saját cikkeket írni, akkor szívesen beleintegráljuk azokat a sorozatba. Például nagyon érdekes lenne, ha a saját gyűjteményében fellelhető csövek teljes körű mérési eredményeit és adatait, az Ön által szubjektíven érzékelt hangjuk leírásával, és a feltárt (vélt vagy valós) összefüggésekkel együtt megosztaná a közösséggel. A hozzászólásai alapján személyesen is örülnék neki!
Tisztelettel,
Szabolcs
Viktor
Kedves Szabolcs!
Köszönöm szépen a részletes, kulturált válaszát és a felajánlását is! Természetesen nincs miért megharagudnom; kifejezetten örülök annak, hogy érdemi párbeszéd alakult ki.
Szeretnék azonban tisztázni egy félreértést. Nekem egyáltalán nem a cikk stílusával van problémám. Sőt, az írást olvasmányosnak, érdekesnek, közérthetőnek tartom, és maga a sorozat alapötlete is nagyon tetszik. A több mint 150 különféle cső, a hozzájuk kapcsolódó gyártás- és márkatörténeti ismeretek, valamint a hosszú hallgatási tapasztalat valóban értékes cikksorozat alapja lehet.
Amikor „erősen audiofil nyelvezetről” írtam, nem az olvasmányos megfogalmazást kifogásoltam, hanem azokat az eseteket, amikor a szubjektív benyomás és annak feltételezett fizikai magyarázata összemosódik.
Abban teljesen egyetértünk, hogy az emberek nem műszerrel, hanem a fülükkel hallgatnak zenét. Én sem műszerrel hallgatok zenét. A műszernek nem az a feladata, hogy a fül helyett eldöntse, mi tetszik, hanem az, hogy amikor egy hallott különbség okáról teszünk állítást, segítsen megkülönböztetni egymástól a lehetséges fizikai okokat.
A szubjektív tapasztalattal tehát semmi bajom. Az a kijelentés, hogy „ebben a készülékben, ebben a rendszerben, ezekkel a zenékkel nekünk ez a cső tetszett jobban”, önmagában teljesen korrekt. Ehhez valóban nem kell oszcilloszkóp.
A probléma ott kezdődik, amikor ebből általános következtetés születik: hogy a régebbi cső általában jobb, bizonyos szerkezeti jegyek szinte garanciát jelentenek a jobb hangra, vagy hogy különböző kapcsolásokban a csövek egymáshoz viszonyított sorrendje változatlan marad. Ezek már nem egyszerű ízlésbeli kijelentések vagy audiofil szófordulatok, hanem ellenőrizhető műszaki állítások.
Nem az olvasótól várom el, hogy ismerje a munkapontot, és nem neki kell labortáppal, jelgenerátorral vagy analizátorral rendelkeznie. A vizsgálatot végzőnek kell ellenőriznie azokat a körülményeket, amelyek nélkül a hallott különbség oka nem azonosítható. Éppen azért fontos a pontos megfogalmazás, mert a célközönség jelentős része ezeket az állításokat önállóan nem tudja ellenőrizni.
Ehhez egyáltalán nem szükséges a cikket mérési jegyzőkönyvvé vagy fizikakönyvvé változtatni. Sok esetben elegendő volna egyetlen pontosító mondat:
„A következő megállapítások az általunk használt készülékekre, azok munkapontjaira és az adott meghallgatási körülményekre vonatkoznak; más kapcsolásban a csövek viselkedése és egymáshoz viszonyított sorrendje is megváltozhat.”
Ettől a cikk ugyanúgy olvasmányos és audiofil szemléletű maradna, csak nem emelné általános szabállyá azt, amit egy meghatározott rendszerben tapasztaltak.
Az Ön válaszában szereplő 6SN7-példa is jól mutatja, miért fontos a terminológiai pontosság. Az adatlapokon szereplő 300, illetve 450 volt felső határadat, nem általánosan ajánlott üzemi tartomány vagy egyetlen optimális munkapont. A munkapontot nem önmagában az anódfeszültség határozza meg, hanem többek között az anódáram, a rács-katód előfeszültség, a tényleges anód-katód feszültség, a terhelés és az ezekből kialakuló munkaegyenes együttese.
Ezért az sem általánosítható, hogy alacsonyabb anódfeszültségen a cső szükségszerűen „melegebb” és torzabb, magasabbon pedig lineárisabb és dinamikusabb lesz. Ez egy adott kapcsolásban és munkapontban valóban bekövetkezhet, de nem kizárólag az anódfeszültség egyetlen számának következménye.
A Yaqin katódkövetőjével kapcsolatban sem azt vitatom, hogy hallható különbségeket tapasztaltak. Ezek teljesen valósak és jelentősek is lehettek. Azt kérdőjeleztem meg, hogy a különbségek okát automatikusan a csövek „saját hangjához” lehet-e rendelni, miközben a csőcserékkel megváltozhatott a munkapont, a közel egységnyi, de annál kisebb feszültségátvitel, a kimenőimpedancia, a torzítás, a csatornaegyüttfutás és a kimeneti szint is.
A legfontosabb fenntartásom továbbra is az egymáshoz viszonyított sorrend változatlanságára vonatkozik. Ön is leírja, hogy ugyanaz a cső a három eltérő készülékben nem teljesen ugyanúgy szól, mert megváltozik a működési környezete. Ebből azonban nem következik, hogy a különböző csövek egymáshoz viszonyított sorrendje mégis szükségszerűen változatlan marad.
Lehetséges, hogy Önök több készülékben ezt tapasztalták. Ebben az esetben ez értékes tapasztalati megfigyelés, amelyet érdemes leírni és dokumentálni. Általános fizikai szabályként azonban nem kezelhető, mert más kapcsolásban az egyik cső kedvezőbb, a másik kedvezőtlenebb működési környezetbe kerülhet, és ezzel a sorrend is megváltozhat.
Összefoglalva: nem szeretném a sorozat audiofil, olvasmányos jellegét megváltoztatni. A célközönség és a szubjektív megközelítés is teljesen rendben van. Csupán azt tartom fontosnak, hogy a szubjektív élmény maradjon szubjektív élmény, a fizikai magyarázat és az általános műszaki állítás pedig legyen pontos és kellően körülhatárolt.
Egy audioblognak nem kell fizikabloggá válnia. Amikor azonban egy elektronikus alkatrész működését és a hallott változások okát magyarázza, annak a résznek fizikailag helyesnek kell lennie. Ettől a szöveg nem lesz kevésbé olvasmányos – csak szakmailag hitelesebb.
A saját cikk lehetőségét külön köszönöm, megtisztelőnek tartom. Ha összeáll olyan mérési és hallgatási anyagom, amelyet kellően dokumentáltnak érzek, szívesen visszatérek rá. Amennyiben pedig hasznosnak tartja, a következő 6SN7-es rész műszaki megfogalmazásait megjelenés előtt is örömmel átnézem. A stílusán nem szeretnék változtatni; kizárólag a műszaki állítások pontosságához tennék észrevételeket.
Tisztelettel:
Döme Viktor
Viktor
Kedves Szabolcs!!
A felajánlás kapcsán már van is egy konkrét tervem. Szeretném szakszerűen felújítani és ismét üzembe helyezni a Kézműipari Vállalat által gyártott EV56 és HK56 erősítőket, majd a teljes folyamatot, a kipróbálásukat, műszeres vizsgálatukat és a meghallgatás során szerzett tapasztalatokat részletesen dokumentálni és publikálni.
Különösen érdekessé teszi a témát, hogy 1954 és 1956 között készült, tehát immár mintegy hetvenéves berendezésekről van szó. Érdemes lenne megvizsgálni, hogy megfelelő felújítás után mit tudnak ténylegesen: hogyan alakulnak a munkapontjaik, az átviteli tulajdonságaik, a torzításuk és más fontos villamos jellemzőik, illetve miként viselkednek valós zenehallgatási körülmények között.
Az anyagban a mérési eredményeket és a szubjektív hallgatási tapasztalatokat egymástól világosan elkülönítve, de egymás mellett szeretném bemutatni. Így láthatóvá válhatna, hogy egy ilyen korú konstrukció esetében mi az, ami műszeresen igazolható, mit érzékelünk ebből hallgatás közben, és hol találkozik – vagy éppen hol válik külön – a kétféle tapasztalat.
A felújítás és a vizsgálatok közben természetesen fényképes dokumentáció is készülne. Ha a blog hozzászólási vagy szerkesztési rendszere közvetlenül nem kezeli megfelelően a képeket, az elkészült fotókhoz, mérési ábrákhoz és részletesebb háttéranyagokhoz hivatkozásokat is el lehetne helyezni.