A 6SN7 cső története.
Kedves hobbitársak!
Egy kis időutazásra szeretnélek meginvitálni benneteket, és egy olyan típust bemutatni nektek, ami az egyik legelterjedtebb és legkeresettebb meghajtócső, és mellesleg az én személyes kedvencem is. Története során több százmillió darab készült belőle, és még ma is gyártanak 6SN7 típusra tervezett elektronikákat (és ilyen típusú csöveket is). Ami számomra szerethetővé teszi, az a hihetetlenül gazdag történelme, a sokszínűsége, a megbízhatósága és természetesen a hangja.
Ha az eredetét meg akarjuk ismerni, akkor vissza kell tekerni az időt közel 90 évvel. Egész pontosan 1935-ben mutatta be az RCA (Radio Corporation of America) az első Octal foglalatos csövet, a 6C5-öt. Maga a cső nem lett túl sikeres, de a foglalat szabadalmával egy olyan mérföldkőhöz jutott az elektroncsövek története, ami elhozta a szabványosítást az iparágban. A pozicionáló bordával kiegészített középső vezetőcsap, és a 8 (octo, innen a neve) láb egységes kiosztása segítette a csövek biztonságos behelyezését, így hozzájárult az elektroncsövek elterjedéséhez, és nagyban megkönnyítette a szervizelést.
Itt szeretnék egy gyors kitérőt tenni a kor másik elektronikai óriása, a Sylvania irányába. A pennsylvaniai cég is kidolgozott egy saját foglalatot, amit Loctal néven (B8G kóddal) szabadalmaztatott 1939-ben. Ez a foglalat technikailag két újdonságot hozott az oktállal szemben. Először is tartalmazott egy reteszelő mechanizmust (lock-in, innen jön a név), ezen kívül teljesen üvegből készültek (all-glass felépítés), kihagyva az oktál csövekre jellemző bakelit talpat. Az üvegre alulról egy fém gallért ragasztottak, ami a rögzítőcsapot tartotta. Ez a foglalat technikailag fejlettebb volt, mint az RCA Octal, még sem sikerült elterjednie, hiába volt jobb a rázkódásvédelme és a magas frekvenciás átviteli vesztesége. Az újabb, és sikeresebb miniatűr Noval (9 lábú) foglalat is innen vette át a tiszta üveg felépítést. Később a 7N7 kapcsán még visszakanyarodok ehhez a különleges Loctal foglalathoz.
A ’30-as évek kísérletezései során sokfajta elektroncső-szabadalom született, amelyek mind hozzájárultak a ma is használt 6SN7 kialakulásához. Nem szeretném az összeset kivesézni itt, de egy lépcsőfok még fontos. Az RCA 1937-ben mutatta be a 6J5 egyes triódát (single triode), ami két dolog miatt érdekes számunkra. Egyrészről ez egy ma is többek által használt típus, másrészről ez pont a 6SN7 fele. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a 6SN7 tulajdonképpen kettő darab 6J5 trióda egyetlen üvegbúrába zárva. Na, de jussunk el végre a 6SN7-hez! Valamikor 1939 vége felé mutatta be az RCA a 6SN7GT prototípust. A GT az egyenes falú üvegbúrát jelentette (glass tube), ami azért volt fontos jelölés, mert abban az időben sok teljesen fém külsejű cső is készült. Meg szeretném jegyezni, hogy a „G” jelölés is az üvegbúrára utalt, de az kizárólag a Coca-Cola üvegre hasonlító, úgy nevezett „ST” vagy „vállas” búrás csöveket jelölte (pl.: 6V6G). Egy cső prototípusát már az 1930-as években is szabványosítani kellett, ezután lehetett csak gyártani és eladni a gyártási jogokat másnak. Ezt az RMA-nál kellett megtenni (Radio Manufacturers Association, avagy Rádiógyártók Szövetsége). A regisztráció során az első karakter a szükséges fűtőfeszültségre utalt (6,3V miatt lett „6”), a középső két karaktert a regisztráció időbeli sorrendje alapján adták ki („SN”), az utolsó pedig az aktív lábak számát jelenti, vagyis jelen esetben „7”. Szemfülesek azonnal észrevehetik, hogy ez alapján például a 6SL7-et előbb regisztrálták, de a valóságban ugyanazon a napon történt, mindössze a regisztráció sorrendjében előzte meg 🙂
De miért pont 6,3V fűtőfeszültség kellett? A válasz a kor gépjárműveihez kötődik. Már abban az időben is használtak ólomsavas akkumulátort az autókban, és a tipikus ólomsavas cella akkori névleges feszültsége 2V, ami teljesen feltöltve 2,1V nyugalmi értéket adott. Ebből a cellából 3 darabot használtak egy járműben, és mivel az elektroncsöveket mobil használatra is tervezték, ezért logikus döntés volt a 6,3V használata.
1941-ben történt meg a 6SN7 RMA regisztrációja. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a legkorábbi gyártási idő, amivel találkozhatunk egy 6SN7 kapcsán az 1941. Ugyanebben az évben lépett be az USA a II. Világháborúba, ezért az első generációs 6SN7-es csövek tulajdonképpen a háborús katonai követelményekhez igazodva készültek. Mivel emberi élet múlt rajta, a nagyrészt kézi munkával készített csövekhez a beszerezhető legjobb minőségű alapanyagokat használták. Legalább is az elején, aztán 44-től elindult a spórolás. Ez olyan apróságokon is nyomon követhető, amikor a tiszta réz tartórudakat folyamatosan leváltották először a nikkelezett acél, majd az egyszerűbb acél ötvözetek. A gyűjtők számára a legkorábbi verziók a legértékesebbek, mert azok még a spórolás előtti időkből származnak, és a tiszta réz egyenletesebb hőelvezetése miatt a hangjuk is hajszálnyival jobb lehet.
A különböző gyártóktól származó 6SN7GT adatlapokban a megengedett maximális anódfeszültséget 300V értékkel adták meg. A tipikus használati esetekre általában a 90V és a 250V anódfesz értékeket használták, de láttam olyan Tung-Sol adatlapot is, ahol 90V, 180V és 300V értékekhez is megadták a csőtől elvárható többi működési paraméter értékét. Mivel ez a cikksorozat nem fizikusoknak szól, hanem az audiofil közösségnek, ezért nem megyek bele sem az elektroncső működésének leírásába, sem az ehhez értelmezhető paraméterek mélyebb összefüggéseinek kibontásába. Arra viszont szeretném felhívni a figyelmet, hogy nem árt ha tudjuk (legalább) a saját erősítőnk milyen anódfeszültséggel hajtja meg a 6SN7 pozícióba beszúrt csövet. Vannak olyan erősítők, amelyek „megfeszítik” a csövet, és bőven 300V felett hajtják azt, így érve el egy dinamikusabb megszólalást. Amennyire jó lehet ez a hangnak, annyira rossz az élettartamra nézve, legalább is, ha olyan csövet használunk, aminek 300V a maximum megengedett értéke. Akinek ilyen elektronikája van, annak nem érdemes például egy VT-231-es Szent Grált beletenni az eszközbe, mert gyorsan tönkre fog menni a drága cső. Nekik sem kell kétségbe esni, mert van rá megoldás, de a korai „GT”-k kiesnek a használható csövek listájáról. A GE (General Electric) 1948-ban bemutatta a 6SN7GTA, majd 1952-ben a 6SN7GTB verziókat. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy 1950-től gyártottak GTA, majd 1954-től GTB nevű változatokat is. A televíziózás elterjedése miatt született meg rá az igény, hogy megduplázták a cső maximális anóddisszipációját az eredeti 2,5 wattos határértékről 5,0 wattra, emellett megnövelték a maximális anódfeszültséget is 450V-ra. A ’60-as évekre teljesen kikoptak az eredeti GT specifikációnak megfelelő csövek, és a ma gyártott verziók is tulajdonképpen GTB-k. A GTA-hoz képest a GTB csak a szabályozott felfutási idejű fűtéssel „tud többet”.
Említtettem már az RCA, a Sylvania és a GE márkákat, de rajtuk kívül még komoly piaci szereplők voltak az USA-ban a Tung-Sol (Tungsten = wolfram és Sol = a nap latinul), a Ken-Rad (Kentucky Radio), a Raytheon (Ray = sugár és theon = Isteni görögül), a Hytron (később CBS), az NU (National Union). Érdekes, hogy a legendás WE (Western Electric) soha nem gyártott 6SN7-es csöveket, őket a 300B miatt szeretjük 🙂
Az USA-n kívül is megjelentek a különböző 6SN7 verziók, a legtöbbször RCA, Sylvania vagy GE licensz alapján. Csak a legfontosabbakat listázva: a kanadai Westinghouse/Marconi, az ausztrál AWV (Amalgamated Wireless Valve), az olasz Fivre, Marconi és SICTE, szinte minden japán márka (Matsushita, Hitachi, NEC, TEN, Toshiba), az angol Brimar és a Marconi/Osram/GEC (MOV) csoport, a holland Philips, a svéd Bromma Standard (SRT), a francia Visseaux, az orosz gyárak (Melz, Foton, NEVZ, Sovtek/Saratov), a német WF/RFT. Az új gyártásúak közül a szlovák JJ (régi Tesla), a kínai Psvane, Linlai, Shuguang és TJ Full Music, illetve az Electro-Harmonix csoport Oroszországban készített termékeit kell még megemlítenem. A brit Mullard soha nem gyártott 6SN7 csövet, de könnyen belefuthatunk Mullard logós Philips gyártmányokba. A Siemens és a Telefunken sem készített ilyen típust, de találhatunk ilyen márkával jelzett példányokat. Szinte hihetetlen, de már a ’40-es évektől kezdve létezett az átcímkézés vagy bérgyártás az egyes márkák között. Sajnos, a búrán vagy a bázison található márkajelzés alapján nem lehetünk biztosak benne, hogy eredetileg ki készítette az adott csövet, és jó ha ismerjük az egyes verziók felépítését, ha nem akarunk csalódni. Alternatíva lehet még a gyártói kód beazonosítása is. A kódrendszerekkel (amerikai gyárak azonosító számai, a Philips csoport kódrendszere, és a dátum kódok) majd egy külön cikkben foglalkozok.
Az aktuális európai kis high-end manufaktúrák, mint a KR Audio, az Elrog és az Emission Labs (EML) nem foglalkozik 6SN7-el. Pár sorral feljebb felsoroltam azokat a jelentősebb gyártókat, akik jelenleg is kínálnak 6SN7-es verziókat, de kimaradt a Sophia Electric (USA), a Nothern Electric (Kanada) és az Apos Ray (USA). Ennek az oka az, hogy ezek a márkák kínai OEM gyártókkal készíttetik el a termékeiket. A PR anyagok szerint a fejlesztés a sajátjuk, és csak a gyártást végzi a Psvane, Shuguang vagy TJ Full Music, de sok esetben nem vettem észre különbséget a belső szerkezeti felépítésükben az eredeti kínai termék és a nyugati márka (brand) terméke között.
Mint látható, sok gyártó és még több márka található a piacon, és az összeset még fel sem soroltam, mert így is ijesztő a felhozatal a kezdő csővásárlóknak.
A csöveken található feliratok sem teljesen egyértelműek, ezért érdemes áttekinteni azt is. A 6SN7GT, 6SN7GTA és 6SN7GTB megnevezésekről / típusokról már értekeztünk feljebb. Nézzük meg, hogy még mivel találkozhatunk!
– A „W” jelölés mindig az extra merevített, katonai standardoknak megfelelő változatokat jelöli. Meg szeretném jegyezni, hogy a „katonai standardnak megfelelő” és a „katonai megrendelésre/szerződésre készített” nem ugyanaz. Az utóbbi kifejezés mindig magába foglalja az elsőt, de a civil forgalomba került termékek között is volt olyan, ami megfelelt a szigorúbb katonai standardoknak. A 6SN7W (és a 6SN7A, 6SN7A/W) egy önálló terméke volt a Sylvania gyárnak, és más márka nem használta ezt a jelölést. A 6SN7WGT/WGTA/WGTB mindig a katonai megfelelője a normál GT/GTA/GTB verzióknak.
– Az „Y” jelölés a barna micanol bázist jelöli, és nem csak a 6SN7 esetében. A leginkább felkapott 6SN7GTY az angol Brimar gyártmánya, de az RCA és a GE egyes márkáinál és különböző gyáraiban is készültek ilyen jelzéssel csövek. Fontos tudni, hogy ezek a standard GT verzióknak felelnek meg elektronikai jellemzőik alapján (Vpmax 300V).
– A JAN-XXX-6SN7(W)GT/A/B jelölés a katonai szerződésre készített csöveket jelenti. A „JAN” a Joint Army Navy desztinációt, az azt követő három karakter pedig a gyártó katonai kódját adja meg. Természetesen csak az amerikai márkáknál értelmezhető. Ezekkel találkozhatunk:
CRC: RCA
CHS: Sylvania
CKR: Ken-Rad
CTL: Tung-Sol
CHY: Hytron
CRP: Raytheon
– A VT-231 egy kiegészítő feliratként látható a katonai csöveken a JAN-XXX-6SN7XXXX feliratok mellett. Ritkán előfordult olyan eset is, amikor csak a „VT-231” volt használva. Nekem is van pár ilyen nagyon korai példányom, de ritka belefutni ezekbe. A VT-XXX (Vacuum Tube) azonosító kódot az amerikai hadsereg híradóezrede (US Army Signal Corps) vezette be 1942-ben, és hivatalosan 1945-ig volt használatban. A gyakorlatban még 1947-es gyártási idővel is fellelhető olyan cső, amin ez a felirat „gyárilag” szerepel. A gyűjtők számára azért fontos ez a kód, mert ez egy garancia arra, hogy hamisítatlan vintage darabbal van dolguk. Érdekesség, hogy az ausztrál AWV csövein is láttam már a VT-231 jelzést, de nem találtam rá evidenciát, hogy tényleg volt-e amerikai katonai szerződésük, vagy csak „divatból” ráírták.
– Az 5692 az RCA Red Base sorozatának 6SN7GT megfelelője. Az RCA 1948-ban mutatta be, és elvileg ipari/prémium 10.000 órás csőnek hirdették. A belső felépítése is ezt sugallja (tényleg extra merev a szerkezete), de ezt csak bizonyos feltételek között lehet elérni. Ugyanis a megengedett maximális működési paramétereket alacsonyabbra vették, mint a standard GT verzióknál (például az anódfeszültség maximuma itt csak 275V). Egy ilyen cső beszerzése előtt is érdemes tájékozódni a saját erősítőnk működési paraméterei kapcsán, nehogy idő előtt tönkremenjen az elméletileg „örök-életűnek” vásárolt csövünk. A szabadalom az RCA által volt bejegyezve, de valójában a GE gyártotta a piros/vörös bázisú 5692-es csöveket. A CBS/Hytron és a Raytheon is készített saját 5692 verziót, aminek barna bázisa volt, és minimálisan eltért a belső felépítése. Később a Sylvania is licencelte ezt a szerkezetet, de ők fekete bázis használtak a gyártás során. Ha ilyet keres valaki, akkor a bázis színe alapján lehet egyértelműen eldönteni a gyártót, függetlenül a rácímkézett márkától.
– A 33S30x (x: „A” vagy „B” verzió jelölés) a svéd Bromma Standard (SRT) terméke volt. Ezt az 5692 licence alapján gyártották, de erősen módosították. A svéd hadsereg légvédelmi ágyúinak vezérlésére használták, és soha nem volt audio cső. Aztán valaki meghallgatta a hangját egy erősítőben, ezt publikálta, és azóta őrült drága áron megszerezhető Szent Grálként kezelik. Szerintem már zavaróan analitikus, és nem ér meg 3000-4000 EUR árat, de senkit nem szeretnék lebeszélni róla 🙂
– A B65 a Marconi/Osram/GEC (MOV csoport) 6SN7GT verziója. Ez a másik extrém drága opció a piacon. A fém gallérral szerelt verziók ára a svéd 33S30-al összemérhető.
– A CV1986 és a CV1988 az angol katonai megjelölése a 6SN7GT csöveknek. Tipikusan brit gyártók termékein láthatjuk, mint a Brimar vagy az angol Tungsram.
– A CV2627 is ugyanaz, mint az előbb (brit katonai jelölés), de ez a „W”-s csövek megfelelője.
– A 13D2 szintén egy angol specialitás. A Brimar egyes alacsony zajú, prémium csöveit nevezte el így.
– A 6N8S jelölést az orosz és egyes kínai csöveken láthatjuk. Ezek a 6SN7GT megfelelői.
– A 6H8C ugyanaz, mint az előbbi 6N8S, csak cirill betűkkel írva. Korszak és célpiac kérdése volt. A kelet-német RFT (eredeti nevén HF/WF) is így jelölte a kerámia csillámos 6SN7 variánsait.
– A 1578 csupán egy extra jelölés a Melz 6N8S csövein, amiket az orosz nukleáris ipar számára válogattak ki, nem pedig önálló típusjelzés.
Van még pár 6SN7 alternatíva, ami nem teljesen egyezik meg elektronikai szempontból az eredeti csővel, de az eltérés mértéke nem annyira kritikus, és a nagy számú nemzetközi (és személyes) tapasztalat alapján sikeresen használhatók (ha az áramkört nem terheli túl!) a 6SN7 pozícióban. Mint írtam, a Mullard soha nem gyártott igazi 6SN7 csövet, de kijöttek az ECC31/32/33/34/35 sorozatukkal, ami az egyik legnagyobb legenda lett ebben a hobbiban. Én csak az ECC33-at merem javasolni biztonságos 6SN7 alternatívának (és az ECC35-öt 6SL7-nek), de sokan esküsznek az ECC32 hangjára is a 6SN7 helyén. Az angol CV181 jelölés csak egy alternatíva az ECC32-re, és ugyanaz a figyelmeztetés vonatkozik rá. Meg kell jegyeznem, hogy van olyan új gyártású kínai cső (Shuguang és Psavne), amin a CV181 jelölést találjuk, de ez csak marketing fogás (vagy az ST búra miatti jelzés), és a cső normál 6SN7GTB-ként működik.
Az audiofil közösség sokszor fantázianevekkel címkézi a könnyebb azonosítás miatt egyes különleges típusokat. Ilyen például a Mickey-Mouse, amelyet a Tung-Sol egyik 6SN7-es típusának adtak, a felső mica kör alakú tartóelemei miatt. A BGRP szintén egy Tung-Sol-hoz köthető, és a „Black Glass Round Plate” Szent Grált takarja. A Sylvania „Bad Boy” kizárólag az 1951 vége és 1953 eleje között készített, 3 lyukas lemezzel készült csöveire használható.
További alternatívákat tudunk keresni, ha foglalat-átalakítókat (adaptereket) is használunk. Ezek segítségével tovább lehet bővíteni a kipróbálható / használható csövek listáját (7F7, ECC40, 6J5, L63, stb.)
Meg szeretném jegyezni, hogy ez a témakör – a kora miatt – nehezen és nem teljeskörűen kutatható, emiatt fenntartom a tévedés vagy pontatlanság lehetőségét. Amennyiben olyan plusz információval tudjátok kiegészíteni a leírtakat, ami segíthet és hasznos az audiofil közösségnek, akkor szívesen megjelentetjük azokat, akár ezt módosítva, akár egy külön folytatásként.
Legközelebb a hangjukkal kapcsolatos benyomásokkal szeretnék jelentkezni.
Köszönöm, hogy elolvastátok!
Üdv.
Szabolcs
Viktor
Elolvastam a második részt is. Sajnos ezúttal már nem néhány vitatható megfogalmazásról van szó, hanem történeti, foglalattechnikai és villamos pontatlanságok egész soráról. A cikksorozat alapján valamiféle 6SN7-összehasonlításra számítottam, de összehasonlítás ebben a részben sincs. Nincsenek azonos kapcsolásban, azonos munkaponton, azonos erősítés és kimenőszint mellett végzett mérések, nincsenek karakterisztikák, terhelőegyenesek, torzítási adatok, frekvencia- vagy négyszögjelátvitelek. Helyettük típusnevek, gyűjtői becenevek, árak és internetes legendák sorakoznak. Ettől az írás még lehetne érdekes történeti áttekintés, de ahhoz az adatokat jóval szigorúbban kellene ellenőrizni.
Már az oktálfoglalat történetének ismertetése problémás. A 6C5 nem önmagában „az első oktálfoglalatos cső” volt, hanem egyike az 1935-ben megjelent első amerikai fémcső-sorozat tagjainak. Az oktál- és fémcső-fejlesztésben ráadásul a General Electric szerepe sem hagyható figyelmen kívül. Az sem igaz, hogy az oktálfoglalat „nyolc lábának egységes kiosztása” könnyítette meg a szervizelést. A mechanikai méret, a 45 fokos lábelrendezés és a kulcsolt középcsap vált szabványossá; az elektródák bekötése természetesen csőtípusonként eltérő.
A Loctal ismertetésében összekeveredik a foglalat és a cső felépítése. Nem a foglalat „készült teljesen üvegből”, hanem a cső volt bakelittalp nélküli, üvegtalpas konstrukció, központi fém reteszelőcsappal. A „jobb magas frekvenciás átviteli veszteség” pedig műszakilag értelmezhetetlen megfogalmazás. Rövidebb kivezetésekről, kisebb parazita induktivitásról és kapacitásról, illetve kedvezőbb nagyfrekvenciás tulajdonságokról lehetne beszélni, nem „jobb veszteségről”.
Különösen feltűnő, hogy a foglalatok fejlődéstörténetéből teljesen kimarad a Philips B8A Rimlock rendszer. Ez nyolclábú, talp nélküli, merev kivezetéses, teljesen üveg csőkonstrukció volt, amelyet az üvegbúra peremén kialakított pozicionáló- és rögzítőcsap tájolt a rugós foglalatban. A Philips már 1946-ban önálló új csőcsaládként ismertette. A Loctal központi reteszelőcsapja és a Rimlock peremcsapja két eltérő megoldás. Egy foglalattörténeti áttekintésben ezt nem lehet kihagyni, főleg úgy nem, hogy a cikk végén maga az ECC40 is megjelenik – amely történetesen éppen Rimlock cső.
Az az állítás is túlságosan leegyszerűsítő, hogy a Noval közvetlenül a Loctaltól vette át a teljesen üveg felépítést. A talp nélküli, üvegbe sajtolt huzalkivezetéses miniatűr csövek fejlődésének több ága és köztes állomása volt. Ebből a történetből a Rimlockot kivágni, majd egyetlen egyenes vonalat húzni a Loctaltól a Novalig, nem valós fejlődéstörténet.
A típusszámozás magyarázata sem pontos. A 6SN7 végén lévő 7 nem egyszerűen „az aktív lábak számát” jelenti, hanem a hasznos elemek számát a fűtést egy elemként számítva: két anód, két rács, két katód és a fűtés. Fizikailag mind a nyolc lábat használja a cső. Az RMA-regisztráció pedig nem azonos a szabadalmaztatással vagy a gyártási jog engedélyezésével. Nem igaz, hogy egy csövet csak az RMA-regisztráció után lehetett gyártani, majd annak „gyártási jogát” más cégeknek eladni.
Ezt maga a kronológia is cáfolja. A cikk szerint a 6SN7GT prototípusa 1939-ben már létezett, az RCA 1940-es RC-14 kézikönyvében pedig a 6SN7-GT már az új típusok között szerepelt. Ezután abból, hogy az RMA-regisztráció 1941-ben történt, mégis azt a következtetést vonja le, hogy 1941 előtti gyártás nem létezhetett. Ez egyszerűen nem következik az előző adatokból.
A háborús gyártás bemutatása még problematikusabb. Attól, hogy egy csövet 1941 és 1945 között gyártottak, nem lett automatikusan katonai előírások szerint átvett termék. A háborús civil termelés, a katonai szerződésre készült JAN-cső és a konkrét katonai átvételi követelményeknek megfelelő kivitel nem ugyanaz. A cikk ezt később részben maga is elismeri, mégis előtte általánosan kijelenti, hogy az első 6SN7-ek katonai követelményekhez igazodtak, és a „beszerezhető legjobb anyagokból” készültek, mert emberéletek múltak rajtuk.
A tiszta réz tartórudakból levezetett jobb hang pedig már nem történeti adat, hanem bizonyítatlan audiofil feltételezés. A réz jobb hővezető képességéből nem következik, hogy a cső „hajszálnyival jobban szól”. Ehhez legalább azt kellene igazolni, hogy a tartórúd anyaga mérhetően megváltoztatja az elektródarendszer hőmérsékletét, ezen keresztül a munkapontot, a karakterisztikát vagy a torzítást, és hogy ez ellenőrzött körülmények között hallható. Ilyen adat nincs közölve.
Az anódfeszültségről szóló rész alapvető villamos mennyiségeket mos össze. Nem elegendő azt tudni, hogy az erősítő tápegysége hány voltos. Ismerni kell a tényleges anód–katód feszültséget, az anódáramot, az anóddisszipációt, a katódfeszültséget, az anódellenállást, a terhelőegyenest és a bekapcsolási tranzienst. Egy 350 voltos tápról működő fokozatban nem szükségszerűen kerül 350 volt a cső anódja és katódja közé.
Az pedig, hogy egyes erősítők „300 volt fölött megfeszítik a csövet, így érve el dinamikusabb megszólalást”, nem műszaki magyarázat. A nagyobb tápfeszültség megfelelően választott munkaponttal adhat nagyobb kivezérelhetőséget, de önmagában sem jobb dinamikát, sem jobb hangot nem garantál. Rosszul megválasztott árammal és terheléssel ugyanúgy növelheti a torzítást, illetve csökkentheti az élettartamot.
A GT–GTA–GTB ismertetésénél külön kellene választani az egy rendszerre és a két rendszerre együttesen megadott disszipációs határértéket. Nem elég annyit írni, hogy „a cső maximális anóddisszipációját 2,5-ről 5 wattra emelték”. A GTA/GTB esetében az egyes anódokra megadott érték mellett létezik a két rendszer együttes disszipációs korlátja is. Egy kettős triódánál a két fél maximális értékei nem minden esetben használhatók ki egyszerre. A 450 voltos maximális anódfeszültség sem jelenti azt, hogy a csövet célszerű vagy megengedett 450 volt, 5 watt és maximális áram egyidejű alkalmazásával működtetni. A határadatok nem egy közös munkapont koordinátái.
A GTA és GTB dátumainál a szöveg ráadásul két külön időpontpárt közöl: előbb 1948-at és 1952-t ír „bemutatásként”, majd 1950-et és 1954-et gyártási kezdetként. Ez akár magyarázható volna fejlesztési, regisztrációs és kereskedelmi dátumok különbségével, de erre semmilyen forrást vagy magyarázatot nem ad. Így az olvasó csak két egymásnak látszólag ellentmondó évszámpárt kap.
A VT-231 felirat sem „garancia arra, hogy hamisítatlan vintage darabbal van dolgunk”. Egy festett vagy nyomtatott jelölés önmagában sem eredetiséget, sem gyártót, sem belső konstrukciót nem garantál. Éppen egy átcímkézésekkel és hamisításokkal terhelt piacon különösen veszélyes ilyet kijelenteni. A feliratot a belső szerkezettel, a gyártási kódokkal, a talp és a búra kivitelével, valamint lehetőség szerint dokumentált eredettel együtt lehet értékelni.
A JAN rövidítésnél szereplő „Joint Army Navy desztináció” feltehetően a designation félrefordítása. Itt megjelölésről vagy jelölési rendszerről van szó, nem desztinációról.
A brit CV-jelölések között található az egyik legkönnyebben bizonyítható tárgyi hiba. A cikk szerint a CV2627 a 6SN7W brit katonai megfelelője. Nem az. A hivatalos CV-jegyzék szerint a CV2627 a 349A jelű csőhöz tartozik. A 6SN7WGT-hez kapcsolódó jelölés a CV3627. Egyetlen elírt számjegy itt nem apró sajtóhiba, hanem teljesen más csőtípust eredményez.
Az 5692 ismertetésében is elválik egymástól a dokumentálható adat és a gyűjtői folklór. Az RCA valóban 10 000 órás ipari csőként hirdette a Special Red 5692-t, meghatározott működési feltételek mellett. Az az állítás azonban, hogy a szabadalom ugyan az RCA-é volt, de valójában minden vörös talpú 5692-t a GE gyártott, komoly elsődleges forrást igényelne. Az RCA saját korabeli kiadványa a típust RCA-fejlesztésként és -gyártmányként mutatja be. Később természetesen létezhetett beszállítás, átcímkézés és más gyártótól származó széria, de ebből nem következik, hogy valamennyi vörös talpú példány GE-gyártmány.
Még tarthatatlanabb az a kijelentés, hogy a talp színe alapján a gyártó „egyértelműen” meghatározható, függetlenül a rácímkézett márkától. Talpszín alapján legfeljebb konstrukciós családra vagy időszakra lehet következtetni; biztos gyártóazonosításhoz belső szerkezeti jegyek, gyártókódok és korabeli dokumentáció szükséges. A cikk néhány bekezdéssel korábban még maga figyelmeztet arra, hogy a márkajelzés sem feltétlenül azonos a gyártóval, majd ugyanezt a bizonytalanságot egy talpszín alapján végzett „egyértelmű” azonosítással próbálja feloldani.
A 33S30 légvédelmi ágyús felhasználása, az „5692-licenc”, valamint a MELZ 1578 állítólagos nukleáris ipari válogatása ugyancsak olyan állítások, amelyekhez elsődleges dokumentum kellene. Gyűjtői fórumokon és csőkereskedők leírásaiban rengeteg hasonló történet kering, de az ismételgetéstől egyik sem válik automatikusan gyári adattá. A „valaki egyszer meghallgatta, publikálta, és azóta Szent Grál” történet legfeljebb anekdota. A 3000–4000 eurós ár és a „zavaróan analitikus hang” pedig semmit nem mond a cső villamos tulajdonságairól.
Az úgynevezett helyettesítőkről szóló rész különösen veszélyes, mert itt már egy pontatlan kijelentés készülékhibát is okozhat.
Az ECC33 lábkompatibilis lehet a 6SN7-tel, és a 0,4 amperes fűtése valóban nem terheli túl a 0,6 amperre méretezett fűtőkört. Villamosan azonban nem 6SN7. A 6SN7 erősítési tényezője körülbelül 20, meredeksége 2,6 mA/V, belső ellenállása körülbelül 7,7 kΩ. Az ECC33 erősítési tényezője körülbelül 35, meredeksége 3,6 mA/V, belső ellenállása pedig közel 9,7 kΩ. A Mullard saját helyettesítési táblázata is figyelmeztet arra, hogy 6SN7 helyén az ECC33 előfeszítésének módosítása válhat szükségessé. Ez tehát nem általánosan „biztonságos 6SN7-alternatíva”, hanem az adott kapcsolás ismeretében esetleg alkalmazható más karakterisztikájú cső.
Az ECC32 még távolabb áll a közvetlen helyettesíthetőségtől. Fűtőárama körülbelül 0,95 A, tehát egy pár ECC32 már 0,7 amperrel jobban terheli a fűtőtekercset, mint két 6SN7. Erősítési tényezője és munkapontja is eltér. Az, hogy egy készülékben valaki hosszabb-rövidebb ideig használta és „jól szólt”, nem bizonyítja, hogy a hálózati transzformátor fűtőtekercse, a katódellenállás, az anódellenállás és a megengedett disszipáció szempontjából is megfelelő helyettesítő.
A kínai, CV181 feliratú csövek valóban gyakran nem az eredeti brit CV181/ECC32 villamos adatait követik, hanem 6SN7-szerű konstrukciók. De ezt sem a búra ST-formája dönti el, hanem kizárólag a gyártó hiteles adatlapja és a tényleges mérés.
Az ECC40 felsorolása különösen érthetetlen. Az ECC40 nem más foglalatú 6SN7. A fűtése ugyan szintén 6,3 V/0,6 A, de erősítési tényezője körülbelül 30, meredeksége közel 6 mA/V, belső ellenállása pedig körülbelül 5 kΩ. Ez a 6SN7-hez képest lényegesen eltérő karakterisztika. Egy adapter csak a lábakat köti át; nem tervezi újra az anód- és katódellenállást, nem állítja be a munkapontot, nem korrigálja az erősítést és nem teszi azonossá a kivezérelhetőséget. Az ECC40 megfelelően tervezett kapcsolásban kiváló cső lehet, de ettől még nem válik adapterrel 6SN7-té.
Ráadásul az ECC40 Rimlock cső. Vagyis ugyanabban a cikkben, amely a foglalatok történetét tárgyalja, a Rimlock rendszer teljesen kimarad, majd később felbukkan az egyik legismertebb Rimlock kettős trióda, minden történeti vagy műszaki kapcsolat nélkül.
A felsorolás legnyilvánvalóbb hibája azonban a 7F7. A 6SN7 Loctal megfelelője a 7N7. A 7F7 a 6SL7 nagy erősítésű rokona, körülbelül 70-es erősítési tényezővel. A 20-as erősítési tényezőjű 6SN7 helyére tenni nem helyettesítés, hanem egészen más cső alkalmazása. Különösen furcsa, hogy a cikk elején még helyesen említi a 7N7-et, a végén pedig 7F7 lesz belőle.
A 6J5 és az L63 felsorolása is magyarázatra szorul. Egy 6J5 valóban nagyjából a 6SN7 egyik triódarendszerének felel meg, de a 6SN7 kettős trióda. Egyetlen 6J5 nem helyettesíti mindkét rendszert. Ehhez két cső és olyan adapter szükséges, amely a két külön foglalatot megfelelően kapcsolja a 6SN7 nyolclábú foglalatához. Ezt nem lehet egy általános „adapterrel használható” zárójeles felsorolással elintézni.
Tulajdonképpen itt látszik a cikk alapvető problémája: a „bedugható”, a „hasonló”, a „közeli megfelelő”, a „villamosan egyenértékű” és a „kapcsolás áttervezésével alkalmazható” fogalmak folyamatosan összemosódnak. Pedig ezek nem ugyanazt jelentik.
Csöveket összehasonlítani nem úgy lehet, hogy felsoroljuk a típusszámokat, megmondjuk, melyik „analitikus”, melyik „Szent Grál”, majd melléjük írjuk az aktuális gyűjtői árakat. Először rögzíteni kellene, hogy milyen kapcsolásban, milyen anód–katód feszültségen, milyen anódárammal, milyen terheléssel és mekkora kivezérléssel vizsgáljuk őket. Az eltérő erősítésű csövek kimenőszintjét azonosra kellene állítani, mert a hangosabbat az ember hajlamos jobbnak hallani. Ezután következhetne a frekvenciaátvitel, a torzítás spektruma több kivezérlésen, a zaj, a mikrofonosság, a két rendszer együttfutása, a kimeneti ellenállás, a négyszögjelátvitel, a túlvezérlés és a visszaállás vizsgálata. Csak ezek után lenne értelme ellenőrzött meghallgatásról beszélni.
A mostani részben ezek közül egyetlen csőösszehasonlító mérés sem található. Még a csövek tényleges munkapontját sem ismerjük. Így a „hangjukról” tett kijelentések nem választhatók el attól, hogy az eltérő karakterisztikájú csövek ugyanabban a kapcsolásban eltérő munkapontba kerültek, más lett az erősítésük, a kimenőszintjük és a torzításuk.
Összességében ez az írás nem 6SN7-összehasonlítás, hanem különböző korú adatlapadatok, gyűjtői elnevezések, internetes eredetlegendák és szubjektív hangjelzők ellenőrizetlen keveréke. A végén szereplő óvatos mondat – miszerint a szerző fenntartja a tévedés lehetőségét – tisztességes gesztus, de nem helyettesíti az ellenőrzést. Különösen nem akkor, amikor a cikk konkrét csőcseréket javasol az olvasóknak.
Én továbbra sem azt vitatom, hogy a szerző szeret-e egy adott csövet, vagy hogy sok különleges példányt gyűjtött össze. Az ízlését sem kívánom felülbírálni. Azt vitatom, hogy a személyes benyomás, a piaci ár és a gyűjtői legenda műszaki összehasonlításként volna bemutatható.
Ha valóban összehasonlítás a cél, szívesen látnék egy olyan folytatást, amelyben a különböző 6SN7-eket és csakugyan használható megfelelőiket dokumentált kapcsolásban, közölt munkaponton, azonos kimenőszint mellett megmérik. Abból már lehetne tanulni, vitatkozni és következtetéseket levonni. A mostani felsorolásból azonban műszakilag megalapozott rangsort felállítani nem lehet.