Napi megvilágosodás – 9

egyéb

A karantén feloldásával, ha kicsit lassacskán, egy kicsit felemás módon és persze a törvényeket egy-egy zenekarnál kicsit másként értelmezve beindult a zenei élet, ismét rendeznek élő koncerteket. Ezen felbuzdulva és örülve a lehetőségnek egymás után két estét is Tihanyban az Apátság területén töltöttünk zenét hallgatva (Kaláka koncert, Vivaldi est).

Azaz, máris a történet elején bakiztam, mert az első estén zenét hallgattunk, a másodikon pedig hangokat, ami bizony nagyon nem azonos a zenével. Ez a két este – melyek a maguk módján gyönyörűek és emlékezetesek voltak – késztetett a 9. “napi megtapasztalás” megírására. Mielőtt még valaki rögtön az elején feladná az olvasást azzal, hogy ennek bizony nem sok köze van közös hobbinkhoz a hifihez és a reprodukált zene hallgatásához, jelzem, hogy olyannyira köze van, hogy minden erről szól – a végére talán, mindenki megérti, hogy miért.

Az első este az Apátság udvarán Kaláka koncert volt, amely Zenekar immár 51 éve zenésíti meg a magyar (és nemzetközi) irodalom legszebb verseit. Teszik ezt úgy, hogy a versek lelkét, “velejét” zenével érzelmileg “felturbózva” adják át olyan szinten a hallgatóságnak, hogy koncertjeik felérnek egy érzelmi hullámvasúttal. A hallgató lelke az egyik pillanatban zokog, majd örömteli és életet igenlő, majd jön a csendes elmúlás, elbúcsúzás és újra az ütemes lábmozgásra, táncra késztető felhőtlen boldogság.

A Kaláka zenél, azaz, inkább úgy írom, ZENÉL minden pillanatban, minden helyzetben – függetlenül attól, hogy összjátékról van szó, vagy valamelyik tag (Gábor, Balázs, Vilmos, Dani) énekel szólót és kíséri magát bármilyen hangszeren.

“Ismeretségem” a Kalákával nagyon régre nyúlik vissza. Már 1980-81 körül – a lázadó és csöves Eddás korszakom közepén – el kezdtem járni a Diósgyőri Kaláka fesztiválra (majd Folknapok, majd Folkfesztivál) és nehezen ismertem be magamnak, hogy a megzenésített versek bizony megfogják kamasz lelkemet. Előadásaikban egészen más értelmet nyertek a versek, mint amit a magyar órákon tanáraim megpróbáltak belém magyarázni. Nekik köszönhető, hogy el kezdtem Radnótit, Kosztolányit, Kányádit, Jeszenyint, majd Villont olvasni. Mivel abszolút a témához tartozik, feltétlenül meg kell említeni, hogy József Attilát viszont Hobónak köszönhetően kezdtünk el olvasni és talán érteni.

Akárhogy is számolom, mintegy 40 éve hallgatok Kalákát és járok a koncertjeikre, de az a fajta “csapatszellem”, mint ami az Edda, vagy éppen a Piramis együtteseket kísérte, sohasem alakult ki körülöttük. Olyan, mintha a Zenekar mindezen felül állna. Nincs olyan ismerősöm – a zenei beállítottságtól függetlenül – akinek ne lenne 1-2 (sok) Kaláka lemeze, rendszeresen használják felvételeiket szűkebb körű hifis-teszteken, tehát a zenei mindennapok részét képezik.

Többször volt alkalmam a hangszereiket koncertek előtt / után pakolni, velük beszélgetni, majd a nyolcvanas évek végétől több évig részt vettem a Diósgyőri Kaláka Folkfesztivál szervezésében és dolgoztam a Fesztiválon. Szép és izgalmas időszak volt, amely idő alatt nagyon sokféle nemzetiségű zenével és zenekarral ismerkedhettem meg.

kaláka együttes

No, de visszakanyarodva napjainkhoz, a lényeg az, hogy az Apátság udvarán sokadszorra tapasztalhattam (hallgathattam) meg, hogy milyen az, amikor a zenészek nem dolgoznak, nem a munkájukat végzik, hanem felszabadulva, lélekből zenélnek.

Másnap a Tihanyi Apátság templomában Vivaldi estet rendeztek, amit nagy-nagy elvárásokkal és a Kaláka koncerthez hasonló örömmel vártam, mivel a Bencés rend templomában már több hangilag és zeneileg egyaránt igen-igen értékes koncertet volt módomban hallgatni, ráadásul Vivaldival egyszerűen nem lehet “mellényúlni”. Egy korábbi katartikus élményt feltétlenül ki kell emelnem, ez pedig Navratil Andrea orgonakísérettel előadott koncertje, ami olyannyira felkavaró volt (minden szempontból igazi zene), hogy utána az éjszaka sötétjében a Balaton parton szótlanul és az élménytől nehezen szabadulva botorkáltunk hazafelé.

Navratil Andrea

Tehát nagyon vártam (vártuk) Vivaldi zenéjét és az azt megszólaltató Zenekart. Nevet inkább nem írnék, még az énekesnőét sem, sőt a zenekar helyett inkább az együttes nevet használom.

Elkezdődött a koncertnek titulált “jómunkásemberek” által kreált hangok áradata, amiről néhány perc alatt két dolgot lehetett eldönteni. A hangszerek hangja, a templom zengése egyszerűen gyönyörű volt – minden hang, minden hangszer majdnem minden rezdülése – mert bizony, ahogy haladtunk előre, egyre több lett a baki, egyre több lett a mellényúlás. Ellenben a hang végig kritikán felüli volt – soha rosszabbat.

A koncert második felében “bevetették” az énekesnőt, akinek mezzoszoprán hangja, hangjának tónusa, színezete, terjedelme, ereje igen ritkán hallható hangi élményt jelentett. Igen ám, de a hangok tökéletes technikai megformálásában az énekesnő minden tudása ki is merült. Nagyon látványosan “dolgozott”, nagyon szép (gyönyörű) hangokat adott ki magából, de a zene – pont ugyanúgy, mint a zenekarból – tökéletesen hiányzott. Egy darabig élveztem a hangokat, majd már nagyon mehetnékem lett, mert amit a hangok létrehoztak, azaz nem hoztak létre, az a zene megcsúfolása volt. Egyetlen másodpercre, egyetlen pillanatra nem volt az az érzésem, hogy zenét hallgatok, ami érzelmeket, emóciókat kelt, nem szólt másról a Vivaldi est, mint a kotta elpötyögéséről szép hangú hangszerek és egy gyönyörű hangú énekesnő (vagy mi) segítségével.

No, de hol van a zene, hol van az az érzelmi hullámvasút, amit előző este a Kaláka a kisujjából “kirázott”?

Az egymás utáni két koncert eklatáns példája volt annak, amiről hangtechnikai készülékekkel, rendszerekkel kapcsolatban már évek óta beszélgetünk. Vannak a hangok, és van a zene – a kettő nagyon nem ugyanaz, s ezt nagyon sokan nem értik. Amennyire tapasztalom, főleg azok nem tudják a hangokat és a zenét szétválasztani, akik nem járnak élő előadásokra, nincs, vagy csak nagyon kevés tapasztalatuk van élő hangszerhangokkal és igazi, hús-vér énekesekkel kapcsolatban.

Vannak rendszerek, melyek mindent megmutatnak, nyílegyenes és végtelenbe nyúló a frekvencia átvitelük, (szinte) nulla a torzításuk, korlátlan az energiájuk és tulajdonképpen szépek a hangjaik. Ezeket a rendszereket a tulajdonosaik arra használják, hogy néhány perces részleteket hallgatnak rajtuk a végtelenségig és élvezik a “beütést” a zenész lélegzetvételét, a vonó mellékzajait, stb. Az ilyen rendszereknél a továbblépést mindig az jelenti, hogy a beütés még erőteljesebb legyen, még több szösszenet bontakozzon ki a háttérből, netalán még lehetetlenebb helyről szólaljon meg egy effekt. Ez nem csak sztereó rendszerek esetén igaz, hanem a házimozik egy igen-igen tetemes részében a felsoroltak számítanak elsődleges minőségi szempontnak.

Aztán vannak azok a rendszerek, melyeknél a zenehallgatónak eszébe sem jut(na) frekvenciákban, dinamikában, “szösszenetekben” gondolkodni, mert a rendszer a technikai tudásától függetlenül zenél. A hallgató nem 20-30 másodperces részleteket, effekteket hallgat rajta, hanem, egymás után teszi fel a lemezeket és hallgatja azokat végig örömmel és érzelmekkel feltöltődve.

Bárhogy is ragozzuk, vannak rendszerek, melyek szép hangokat, meglepő effektusokat, részleteket adnak, valamint vannak azok, melyek zenélnek. A különbség nem az árból, nem a gyártóból, nem a szobából és nem a zenehallgatóból adódik, hanem valami olyasmiből, amit jelenleg még kevéssé értünk és még kevésbé tudjuk mérhető fizikai paraméterekhez kötni.

Úgy vélem, mindnyájunknak vannak “jó hangú” élményei, melyek során a hallott hang letaglózott, vagy éppen esztétikai örömet okozott, valamint vagyunk sokan, akik hallottunk olyan rendszert, rendszereket, melyektől első ránézésre még az is csoda volt, hogy megszólaltak, majd csak azt vettük észre, hogy órák óta, nagybetűs ZENÉT hallgatunk rajtuk.

Nem fogok példákat írni, mert nem ez a célom, mindössze a figyelmeteket szeretném jobban ráirányítani a pusztán szép hangok és a valódi zene közötti hatalmas különbségre élő és reprodukált zenében egyaránt.

Megosztom:

Hozzászólások

Leave a Reply

Scroll Up