TonTräger Audio Reference 3 hangszóróállvány – köszönet a női kéznek

English language can be selected in upper left corner (British flag). Ismét a végén kell, hogy kezdjem a történetet. Kíváncsiságból kölcsönkértem a Dream Audio-ból egy pár TonTräger Reference 3 hangszóróállványt, ami akkora – azaz, annyira kicsi -, hogy a JVC hangsugárzóim éppen rá tudnak „támaszkodni” a sarokpontjaira.

Hazahoztam, meghallgattam – először az Entreq Olympus vf-dobozom alá téve, amire még visszatérek -, majd a hangsugárzók alatt. Hallgattam, hallgattam, kipróbáltam kétféle elhelyezési változatot, majd hallgattam tovább, és hallgatom azóta is.

Arra az eredményre jutottam, hogy erről, vagyis a hallottakról feltétlenül írnom kellene, de „két fül” alapján nem mertem belevágni, ezért előbb összegyűjtöttem az elmúlt hetekben nálam járt barátaim, ismerőseim véleményét. Közülük az egyiket, amelyik elég bátorságot adott ahhoz, hogy ez a blogbejegyzés megszülethessen, igyekszem szó szerint idézni:

„…a TonTräger állványra tett famembrános JVC úgy szól, mint a QUAD ESL57, csak nagyobb és pontosabb térből, az ESL57-től elképzelhetetlen basszustartománnyal… még a rock- és tisztán elektronikus zene is kifejezetten élvezetes…  ilyen energiamennyiségre egyáltalán nem számítottam… ” – mondta ezt úgy, hogy nem tartottam pisztolyt a fejéhez, és pénzköteget sem lobogtattam az orra előtt. Érdekes módon, két korábbi látogatóm is említette már az ESL57 sztatikus hangsugárzót, mint viszonyítási alapot.

Visszatérve a történet elejére, kezdődjön hát a beszámoló, aminek alanya a TonTräger Audio Reference 3 hangszóróállvány.

Nem is olyan régen volt egy hosszú beszélgetésem Nagy Lászlóval (l’auditeur), aki feltett nekem egy igen fontos kérdést. Sőt, olyannyira fontos kérdést, amit minden hifistának („mérnökhifistának”, konstruktőrnek, a témához kapcsolódó bloggernek, stb.) rendszeresen fel kellene tenni, és meg kellene válaszolni.

Mivel egy kicsit elmélkedtünk róla, így inkább körülírom: tudok-e ellentmondani elképzelésemnek, be tudom-e ismerni, hogy „rossz irányba” megyek, be tudom-e ismerni, hogy hibáztam?

Azonnal válaszoltam – igen. Majd egy kicsit elgondolkodtam rajta, és újra igent mondtam. Három tuti bizonyíték is van rá, amiket az internet több fórumon is megőrzött – mert beszámoltam róluk, illetve többször is felhívtam rá a figyelmet.

A 40+ évnyi zenehallgatás / hifizés során kétszer is rádöbbentem, hogy totális tévút számomra az, ahová hangilag eljutottam. Egyik alkalommal sem jelentett lelki megpróbáltatást, hogy komplett rendszeremet azonnal eladjam, elajándékozzam, és az összegyűlt tapasztalataim alapján újrainduljak.

Mivel ide tartozik, ezért megosztom veletek, hogy a napokban felhívott a BME volt legendás hifi-klubjának alapítója, „motorja”. Mintegy másfél órája beszélgettünk, amikorra egyértelművé vált, hogy mi valahonnan már ismerjük egymást. Addig kutakodtunk a múltban, míg rá nem jöttünk, hogy 25-26 évvel ezelőtt járt nálam és az akkor történt „rendszerváltásom” során ő vitte el a BME-re az Egyetemnek adományozott Magneplanar hangsugárzómat.

Az időnként sajnos szükséges „rendszerváltáson” túl – amivel abszolút elismerhetjük és orvosolhatjuk tévedésünket -, gyakran leírom azt is, hogy néha feltétlenül lépjünk kicsit / nagyon vissza. Vegyük ki a rendszerből a sokadik kütyüt, vagy akár az összest, és hallgassuk meg rendszerünk „korábbi” hangját. Ha az jobban tetszik, akkor a kiszedett tárgyakat nyugodt szívvel tovább kell adni, azonban, ha visszalépésnek érezzük azt, amit hallunk, akkor megnyugodhatunk, mert jó az irány.

A TonTräger Audio hangszóróállványa szintén egy totális tévút, egy rossz irány lelki konfliktus nélküli beismerése. No, nem a TonTräger a tévút, hanem az, ahogy a hangszóróállványokról (pontosabban hangsugárzó-állványokról) korábban gondolkodtam.

A kisméretű, állványos hangsugárzóimhoz anno beszereztem az ismereteim, elképzeléseim szerint legjobbnak tűnő állványt, a Sonus Faber cég Extrema hangsugárzójához tervezett, ólomsúlyú fém-monstrumot. Azzal aztán gond nem lehet, mert nincs az a rezgés, nincs az az energia, amit fel ne „emésztene”, nincs az a hangsugárzó, amit ne tudna megingathatatlan stabilitással rögzíteni.

Rátettem az apróságokat, és megnyugodtam, hogy minden rendben, elértem állvány ügyben a maximumot, ami a kapott hangképpel is bizonyítottnak tekintettem – mert a kis JVC bizony jól szólt az Extrema állványon. Néhány kísérlet, oda-vissza hallgatás után, szó szerint rátapasztottam, aminek eredményeként a doboz és az állvány egy, közös egységet alkotott. A hangsugárzó dobozának minden rezdülése pillanatok alatt elhalt. (Be kell vallanom, időnként mégiscsak betettem az állvány és a hangsugárzó közé egy-egy Yamamoto ébenfa korongot, mert azzal jobb volt a tere, de gyengébb a hang, a hangszerek teste, majd mindig visszatértem a Blue Tack-hez…)

Többször is olvastam róla, hogy a kedvenc famembránosomhoz tulajdonképpen egy konkrét fa hangsugárzó-állványt ajánlanak, de a nehéz beszerezhetősége, és horribilis ára miatt elhessegettem elmémből a faállvány lehetőségét.

A hanggal elégedett voltam, tehát, biztos voltam magamban, hogy „jó az irány” – de csak addig, amíg ki nem próbáltam a Falcon cég ls3/5a hangsugárzókhoz tervezett fémállványát. Sokkal könnyebb, kevésbé tömör és kevésbé stabil, mint az Extrema állvány, és bizony megmutatta, hogy nem is annyira biztos, hogy jól döntöttem – sőt.

Ezek után már kíváncsian kutakodtam egy kölcsön faállvány irányába, ami egy barátomnak köszönhetően meg is érkezett. Áttettem a szélessávú hangsugárzóimat a 70 kg / db súlyú óriásokról a néhány kilós faállványra, elindítottam az addig hallgatott zenét, és abban a pillanatban beismertem, hogy bizony eltévedtem. Nagyon rossz volt az irány, bedőltem saját sztereotípiámnak… Az addig használt SF állványokat egyetlen óra alatt eladtam, barátom faállványát megtartottam.

Természetesen ezek után már nagyon izgatott, hogy valójában mit is tudhatnak a JVC apróságok egy igazán jó faállványon, így az egyik látogatásom során örömmel fedeztem fel a Dream Audio-ban a TonTräger hangszóróállványokat.

A „legkisebb”, a Reference 3 éppen akkora, hogy tökéletesen megfelel(ne) a hangsugárzóim számára. Lett is ám ebből egy kisebbfajta lelki konfliktus, mert kíváncsiságom nagyon nagy volt – még attól is nagyobb -, de a TonTräger állványok viszont nem olcsóak. Mindenesetre kölcsönkértem egy párat…

…kölcsönkértem, mert a netes kutakodásaim során mindig oda jutottam, hogy bár kifejezetten a Harbeth hangsugárzókhoz fejlesztették ki azokat, de más hangsugárzók alatt is igen pozitív a hatásuk. Sőt, kölcsönkérésemnek egyik oka pont a Harberh név volt, ugyanis az angol gyártó úgy tervezi hangsugárzóit, hogy azok doboza, azaz, azoknak rezgése bele van tervezve a hangképbe, márpedig Kuvahata Tosikacu úr a famembrános JVC-k dobozának hangját szintén beletervezte azok hangképébe. Sajnos, kicsit lassan ismertem fel ennek jelentőségét…

Itt rögtön meg is kell említenem a TonTräger állvánnyal megdőlő másik téves elképzelésemet, vagyis azt, hogy igazán jó hang csak úgy jöhet létre, ha a hangsugárzók dobozának minden rezgését szó szerint kiöljük. Ebből kiindulva az említett Extrema állványra végül nem csak „rátapasztottam” a hangsugárzóimat Blue Tack segítségével, hanem rájuk tettem egy-egy 6,5 kilós Entreq Vibb Eater-t. Mert azokkal sokkal jobb volt a hangjuk, amit több tucatnyi látogatóm számára meg is mutattam.

Azonban, elfelejtkeztem arról az apróságról, hogy a nagy állvánnyal „tévúton” vagyok, és így a hangsugárzóimat azon az „úton” hangolom tovább, aminek az eredménye vitathatatlanul egy jobb hang lett, de téves volt az irány.

Eme tévedésemre a barátomtól kapott, és a fémállványt leváltó (Hifi Racks) faállvány pregnánsan rávilágított, mert azon már kifejezetten csak a kisebb súlyú „bőregerek” voltak pozitív hatásúak. Azt nem tudtam eldönteni, hogy a 2,5, vagy a 4,5 kg-os a jobb, de azt igen, hogy az Extrema állványon korábban használt 6,5 kilós szó szerint megdögleszti a hangot.

Hazahoztam tehát a TonTräger Audio Reference 3 faállványt, amit itthon alaposan megnéztem. Kielemezve a részleteket, a „mi, mivel és hogyan” csatlakozásokat, azt kell írjam, ez az állvány biztosan nem a véletlen műve – na jó, utána is olvastam, hogy bizony sok-sok meghallgatás során alakult ki a végleges formája. Ez a többi TonTräger állványra is igaz, melyek egységes alapelvet képviselnek, függetlenül attól, hogy készülék, vagy hangsugárzó-állványról van szó, függetlenül attól, hogy kisebb, vagy nagyobb tárgyakhoz készültek.

Itthon az első próbát (az első meghallgatást) az Entreq Olympus dobozom alá téve tettem meg, mivel az együtt töltött évek alatt rá kellett jönnöm, hogy az ásványi alapú vf nagyon érzékeny a környezeti rezgésekre, meghálálja a minél jobb alátámasztást, elcsatolást.

Meghálálta a TonTräger állványt is. A különbség természetesen nem volt készülékcserével felérő, de volt akkora, hogy elgondolkoztasson és cselekvésre késztessen a korábbitól jobb Entreq alátámasztás ügyében.

Ezzel elárulom ugyan a történet végét, de ezen próba / megtapasztalás alapján a fémállványt leváltó Hifi Racks faállvány nyugdíjba vonulás helyett, átalakult, és újra hasznosult. Azt (azokat) szétszedtem (mert szétszedhető), és az alaplapok bekerültek az Entreq dobozom és a dac-om alá, a tetőlapok a routerem, valamint  a dac-om tápegysége alá. Az állvány függőleges oszlopait pedig barátom megfelelő hosszúságúra vágva, alátétekként fogja rendszerében pl. kábelelcsatolóként használni.

Mindez azért történhetett meg, mert a TonTräger Audio Reference 3 nagyon gyorsan meggyőzött arról, hogy nélküle a JVC hangsugárzóim a tudásuknak csak töredékét nyújtják. Mert a TonTräger faállvány pillanatok alatt meggyőzött arról, hogy a korábbi, ólomsúlyú állványommal egy olyan „úton” indultam el, ami bár bizonyos szempontból jó hangot eredményezett, de szó szerint kiölte a famembrános hangsugárzóim lelkét – és még nagyon sok mindent.

Beismerem, tévedtem.

Tehát, ma már a rendszerem állandó része a TonTräger Audio Reference 3 hangsugárzó-állvány, ami a JVC famembránosokkal „összenőve” bekerült abba az igen-igen szűk társaságba, amit a rendszeremből utolsóként adnék el, cserélnék el. Ha csak nem veszek lottót, amivel ráadásul nyerek is, együtt fogunk megöregedni.

Ha bármikor feltették a kérdést, hogy mi lenne, ha (ide képzeljetek sok-sok pénzt), mindig az volt a válaszom, hogy megvenném az Oracle nagy CD-játszóját, megvenném a nagy Entreq dobozt, megvenném az Electrocompaniet Nemo monó végfokokat, stb. Az utolsó dolog, amit elcserélnék az a szélessávú hangsugárzóm lenne, aminek immár van egy méltó állvány-társa is.

No de, miért is lettem szerelmes a TonTräger állványba?

Könnyű a válasz, hiszen kis kedvencemből (és a rendszerből) olyan hangokat, sőt, inkább olyan zenét varázsol elő, ami minden egyes újabb albumnál, felvételnél még két hét után is meglep. Folyamatosan tátott szájjal, bamba rácsodálkozással hallgatom, hogy milyen csodát „művelnek” hangsugárzóim (és persze a rendszer), és hol a fenében voltak eddig ezek a hangok, hangszerek, zenészek…

Tudom, nehéz elhinni – az ajtóm és a zeneszobám nyitva áll, így ellenőrizhető -, de olyan stabil, tiszta, gyors, kottázható és színes mélytartományt szólaltatnak meg a 2 literes „cipősdobozaim”, amit ritkán hallani. Nem pufogás, nem 80-200 Hz közötti döngés, nem lassú levegőbillegtetés, hanem nagybőgő, basszusgitár, lábdob, üstdob, és persze basszus, alt és bariton énekhang.

Megszűnt az a helyzet, hogy szépek, valósághoz közel állóak ugyan a hangok, de minden hangszer és énekes egy kicsit feljebb hangolódott – ezzel az állvánnyal minden(?) a helyére került.

Kiszélesedett az a hangerősáv, aminél a hangsugárzók a legjobb formájukat nyújtják. Gondolom, sokak számára ismerős, hogy egy bizonyos hangerőszint alatt még nem érzékelhető a basszus, kicsi a felbontás, stb. egy bizonyos hangerőszint felett pedig már összeomlik a hangkép. Ez a két „érték” tolódott széjjelebb, és főleg a felső.

Eddig úgy véltem, hogy a minél jobb basszus, minél kisebb torzítás – minél nagyobb lesugározható hangerő -, a nagyobb energia, stb. a súlyos, nagy belső csillapítású állványok sajátossága. Erre a TonTräger faállvány alaposan rácáfol. Ennek megtapasztalása abszolút újdonság a számomra.

A térrel kapcsolatban most sem fogom elhasználni a holografikus jelzőt, mert ki tudja, hogy mit hoz még a jövő, de kitágult. Eddig sem panaszkodtam, de az, ahogy a TonTräger állvány hatására a zene, a zenészek, a felvétel légköre erősen kitolódott jobbra-balra a hangsugárzókon (és a falakon) túlra, nem csak örömmel tölt el, de meg is lepett.

A mélységi tagozódással kapcsolatban pedig egy érdekes jelenséget figyeltem meg. Az elektronikus hangszereket és az énekeseket az eddig megszokotthoz képest általában előrébb tolja, az akusztikus hangszereket pedig hátrébb. Teszi ezt úgy, hogy a környezeti információt, a légteret gyakrabban és hihetőbben tolja ki mellém, fölém és mögém. Egyszerűen imádom.

A hangsugárzóim a TonTräger állványra kétféle módon helyezhetőek fel. Az egyik lehetőség, hogy a keskenyebb oldalukkal ráteszem az állványhoz csomagolt kiegészítő alátétekre – amiket az univerzálisabb felhasználás érdekében az állványokhoz adnak – , valamint a függőleges oszlopok túlnyúlásán kialakított és vájattal rendelkező bakokra. Nem nagy a különbség, de úgy hallom, a köztag nélkül simább a hangkép.

Azonban egy „köztagot” még így is el kellett helyeznem, legalábbis az egyik állványon.

Három pont mindig meghatároz egy síkot, négy pont esetén ez már nehezebb. Ebből következően a négy lábbal, négy hangsugárzó-alátámasztással rendelkező TonTräger állvány esetén kellett valami, amivel az esetleges billegés az állvány hangjához illeszkedő megoldással kiegyenlíthető.

Mi más is lehetne egy fából készült és fémet egyáltalán nem tartalmazó, természetes alapú ragasztóval összeállított állványon használni, mint falemezt, vagy magas fatartalmú papírt. Csomagolnak is hozzá egy fekete és merev papírcsíkot, amiből apró darabokat illeszthetünk az állvány és a talaj, valamint az állvány és a hangsugárzó közé. Az egyik állvány esetében szükség is volt rá.

Azt, hogy mennyire összehangolt rendszerről van szó, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy ha sima papírdarabbal egyenlítjük ki az alátámasztást, rosszabb hangot kapunk, mintha az állványhoz csomagolt, merev papírcsíkot használjuk e célra.

Természetesen kipróbáltam, hogy a faállványokra tett hangsugárzók tetejére melyik súlyú Vibb Eater illik leginkább. Bizony egyik sem! A TonTräger állványokra tett apró hangsugárzók hangján az Entreq „patkányok” csak rontani tudtak – pont úgy, mint az AN, Harbeth, Spendor hangsugárzók esetében. Nem akadtam fenn a dolgon, elkönyveltem, mint fontos tanulságot, megtapasztalást, és a „bőregerek” visszakerültek az erősítőm tetejére, ahol viszont egyértelműen pozitív a hatásuk.

Mielőtt még bárki is elfelejtkezne a címben említett „női kézről”, vagy éppen már kezdené tőlem számon kérni, befejezésként néhány gondolat az állványok tervezőjéről, gyártójáról.

A német TonTräger cég tulajdonosa, tervezője, kétkezi munkása Eva-Maria Weichmann, aki amellett, hogy elkötelezett híve a természetes anyagok felhasználásának, igen jó hallással is rendelkezik. Őt kereste meg a Harbeth cég tulajdonos tervezője, Alan Shaw, hogy ugyan, találjanak már ki együtt valamilyen egyedi felépítésű, stílusú állványt a hangsugárzóikhoz, melyek segítségével a Harbeth hangsugárzók még jobbak lehetnének. Közös munkájuk eredménye lett a most bemutatott Audio Reference 3, és az összes többi fa hangsugárzó-állvány. Ennek az „egymásra találásnak”, közös munkának, és Eva-Maria kezének, immár örök hálával tartozom.

…és még néhány apróság.

A fórumokon természetesen TonTräger ügyben is sok-sok beszélgetés folyik. Az egyik gyakran előforduló téma, hogy kell-e rögzíteni a hangsugárzókat Blue Tack segítségével az állványokon. A gyártó alapvetően nem javasolja, de mégis sokan kipróbálták, kipróbálják. A végeredmény szempontjából nagyon nem mindegy, hogy a nem száradó gyurma hova kerül, és egyáltalán mennyit teszünk az állvány „bütykei” és a hangsugárzók közé.

Kipróbáltam a dolgot, és a kérdésre, hogy vele, vagy nélküle, azt kell mondanom, hogy igen – mert nincs jobb válasz. Igen, hallani, hogy bizonyos szempontból jó a dolog – mint a nehéz fémállvány esetében -, de nem jó az irány.

A másik gyakran felmerülő beszédtéma az, hogy kell-e valami a padló és az állvány közé, és ha igen, akkor mi. A gyári javaslat palakő, aminek hangszíne, tónusa, önrezgése illik leginkább a TonTräger hangzásához. Itt jönnek „képbe” ismét az állványokhoz csomagolt, különleges formájú fakockák, ugyanis a palakő alátéteket a padlón azokra kell(ene) helyezni. Mihelyst lesznek saját tapasztalataim, beszámolok róla.

Megosztom: