Aprócska, szélessávú hangsugárzó – plusz Góliát

English language can be selected in upper left corner (British flag).  Egyes megkövesedett és régen túlhaladottá vált téveszmék ugyanúgy részét képezik a hifinek, mint az életünk bármely egyéb területének. Ez alól nem kivétel a hangsugárzók – pl. szélessávú hangsugárzó – és az erősítők viszonya sem. Gondoljunk csak például azokra az „örökérvényű igazságokra”, hogy a hangsugárzó terhelhetősége legyen legalább kétszer akkora, mint az erősítő teljesítménye, a szélessávú (tölcséres) hangsugárzók ideális partnerei a pár wattos csöves erősítők, vagy éppen arra az általános javaslatra, miszerint, a hifire szánt pénz legalább felét költsük a hangsugárzóra. Számtalan példa, tulajdonképpen a mindennapi gyakorlat bizonyítja, hogy ezek (és a hasonló dogmák) nem igazak, de változatlanul napi szinten íródnak le fórumokon, hangzanak el beszélgetésekben.

Igaz, nincs is mit csodálkozni rajta egy olyan „hifi-társadalomban”, ahol a kábelezés, a tápellátás, a rezgéscsökkentés, a készülékek szinergiája, a virtuális földelés – és még hosszasan sorolhatnánk – a rendkívül hangos és erőszakos „kétharmad” számára még mindig ördögtől való és maximum a placebo témakörébe tartozó megoldások, eszközök.

A dogmákkal ellentétben saját (és még nagyon sokunk) tapasztalata egészen mást bizonyít:

• A hangsugárzók életét leginkább a kis teljesítményű, gyenge tápegységű erősítők veszélyeztetik.
• Amennyiben megtaláltuk a számunkra ideális hangsugárzót, anyagi lehetőségeinkhez mérten, vegyük meg hozzá a legnagyobb, legjobb (legdrágább) erősítőt.
• Az erősítőre legalább a hangsugárzó árának 3-5x értékét költsük – természetesen extra árú, működésű és minőségű hangsugárzók esetén lehet egészen más az arány.
• Aki valaha is hallott egy szélessávú, akár elől-, vagy hátul terhelt tölcsérrel kiegészített hangsugárzót megszólalni egy igazi (és jó minőségű) erőművel, soha többet nem fog hozzá pár wattos triódásat választani.
• A hangsugárzók (és az elektronikák) általában sokkal jobb hangminőségre képesek, mint amit abban a közegben nyújtanak, amiben az áruk alapján elhelyezzük.

Egy korábbi posztomban – ami egy irracionálisan összeállított rendszerről szólt – már beszámoltam néhány „dogmadöntögető” tapasztalatról, észrevételről, azonban jelen posztom tárgya, az irracionális rendszerbe helyezett szélessávú hangsugárzó még azon is túltesz!

Őszintén megvallva – életemben először – az összeállításról és a hallottakról nem is mertem leírni a tapasztalataimat, amíg nem hívtam segítségül néhány barátomat, akiket felhatalmaztam, hogy akár erőszakot alkalmazva is, de vágják a képembe, hogy amit hallok úgy képtelenség, ahogy van, menjek el fülészhez, és / vagy vizsgáltassam ki elmebeli képességeimet… Külön-külön eljöttek, zenét hallgattak, hümmögtek, tátott szájjal, leesett állal bámultak, majd mindegyikük azt javasolta, írjam meg, amit hallok (hallunk mindnyájan), de nem lennének a helyemben. Erőt merítve támogatásukból, jöjjön az „irracionális rendszer 2”, ami több ember tapasztalatát foglalja össze, de egyedül viszem el a balhét, így marad az egyes szám, első személy…

Az első irracionális rendszerből mára már csak az aprócska, szélessávú hangsugárzó maradt meg a maga 5 cm(!) hasznos átmérőjű hangszórócskájával, másfél literes dobozával. Régóta foglalkoztatott a gondolat, hogy valójában, mit is tud ez a méretéhez és árához képest meglepően jó hangú dobozka, és azt is szívesen megtapasztaltam volna, hogy mennyire jó erősítő a Nu-Vista. (A nyolcvanas években az ARC-erősítők jobb típusainak kiváló hangminőségét azzal jellemezték, hogy az még egy olyan rendszerben is megmutatkozik, aminek a végén egy Videoton Minimax van.) Sajnos, Minimaxom nincs, ellenben nálunk él immár 20 éve a tőle is kisebb, ráadásul egy utas JVC – gondolom, többen sejtitek már, hogy ebből mi következett!

Igen, a szélessávú törpét rákötöttem a brutális teljesítményű Nu-Vista 800 erősítőre, vagyis Dávidot megtámogattam Góliáttal.

A rendszer tehát a következő elemekből állt: villanyórától kiépített saját tápellátás; PS Audio P10 tápgenerátor; három dobozos Pro-Ject CD-játszó; Entreq és egyéb virtuális földek; valamint egy pár, legfeljebb 5-6 ezer forint értékű és hivatalosan csak néhány W terhelhetőségű hangsugárzó. A hangsugárzó-állványt külön is ki kell, hogy emeljem, hisz nagyobbik gyerekem 14 évesen készítette magának. Az egészen irracionális arányokat talán a wattszámok jelzik leginkább, mely szerint egy kb. 5 W terhelhetőségű hangsugárzót egy 4 ohmon sin 560 W (1 ohm / 2170 W) teljesítményű, hídkapcsolású „vadállat” végére kötöttem.

Hangsugárzóim energiaigényes Magneplanárok, melyeknél a szokásos zenehallgatási hangerőt a Nu-Vista 65-85 közötti hangerőállásában kapom az adott felvétel rögzítési-, dinamikai- szintjétől és természetesen a kedvemtől függően. Ebből következően, bekapcsolás után visszavettem a szintet 40-re és elmormolva némi ateista miatyánkot, elindítottam az első lemezt…

Ekkor jött az első meglepetés. Az óvatos indítás után, nemcsak megszólaltak az apróságok, hanem rögtön értésemre adták, hogy hallelúja, végre egy erősítő, amiben van „kakaó” bőven, úgyhogy forgassam bátran azt a hangerő-szabályozót. Rajtam nem múlott – igaz, némi óvatossággal -, ezért elkezdtem emelni a teljesítményt. 75-80 közötti állásnál kicsit meginogtam, de egy életem, egy rendszerem (képzeletbeli) felkiáltással tovább adagoltam a Wattokat. Kivezérléstől függően 90-95 közötti értéknél jött el az a szint, amikor az egyutas hangsugárzó azt jelezte, köszöni szépen, itt a vége, ettől többet már nem kér, így visszatértem a 85-90 közötti értékekre.

Ezt feltétlenül ki kell, hogy hangsúlyozzam, az 5 cm-es hangszóróval szerelt és néhány Wattra tervezett hangdoboz(ocska) egy megfelelő erősítővel minden gond és megingás nélkül zenélt napokon keresztül az elméleti terhelhetőségénél nagyságrenddel nagyobb értékű teljesítménycsúcsokkal! A 28 m2-es nappalinkban keltett hangerő és dinamika(!) teljességgel elegendő volt akár egy táncolós házibulihoz is. Ezt látogatóim közül többen is megjegyezték, és bár saját fülükkel hallották, mégsem merték elhinni, mert a látvány és a hangenergia annyira ellentmondásos volt.

A hangerő tehát kipipálva – az apróságok képesek megtölteni hanggal még egy normális méretű nappalit is.

A hangerő azonban nem minden – sőt! Sokkal fontosabb, hogy milyen a megszólaló hang, lesz-e belőle élvezetes és hihető zene… Ezzel el is érkeztünk oda, hogy magyarázatot adjak a „beharangozó” fotóra, melyen együtt volt látható az Audiostatic DCI2, a Magneplanar 1.7 és a szélessávú JVC. A három elv és a három hangsugárzó az eltérések ellenére nagyon sok hasonlóságot mutat! A zene szempontjából legfontosabb középsávot, az impulzusokat (hangindításokat, megállításokat), a fázisokat (ezáltal a teret, a felvétel atmoszféráját) mindhárom hangsugárzó átlag feletti minőségben szólaltatja meg.

A kis JVC középsávja, az emberi és különösen a férfi énekhangjai időnként már-már katartikus élményt jelentettek, a vonósok egyszerre érdesek és mézédesek (bár magasabb fekvésben játszottak, mint kellene). A fa- és fémfúvósok olyan elevenséggel, gyorsasággal szólaltak meg, annyi apró részletet, „levegőáramlást” mutattak meg a felvételekről, ami az Audiostatic fölé helyezte az apróságokat! Ugyanez igaz a téralkotásra is. A térmélység és néhány felvételen a magasság ábrázolásában is megközelítette a panelsugárzókat.

Ami viszont a legmeghökkentőbb, az a zongora megjelenítése volt. Rendkívül gyorsan, pontosan ábrázolta a kalapácsok és a húrok találkozását, a billentés erejét, a megszólaló húr (húrok) térbeli helyét és a zongora tónusát. Isten bizony, még a zongora hatalmas méretét, testének mélyfrekvenciás rezonanciáit is hihetően ábrázolta – ebből a szempontból egyértelműen az Audiostatic elé helyezem a kapott hangot, ami a zongorát ettől mosottabban, vattásabban és kétoldalasabban jelenítette meg.

Feltétlenül ki kell térni a mélytartományra, mint a kisdobozok legneuralgikusabb hibájára, ugyanis az általában nincs nekik. Ettől függetlenül gyakran olvashatunk olyan beszámolókat, vagy éppen magunk is találkozhatunk olyan rendszerrel, melyben az érzékelhető mélyhangok mennyisége és mélysége ellent mond a fizikának. Gondolom, mindnyájan egyetértünk, hogy a Nu-Vista végére kötött szélessávú hangsugárzó az 5 cm-es membránjával 120-150 Hz alatt meglehetősen kevés „vizet zavar”. Ennek ellenére a nagybőgő, a basszusgitár kottázható pontossággal jelent meg és időnként egy-egy lábdob, vagy elektromos effektus még a szoba padlóját és a sztereófotelemet is meg-meglibbentette. Higgyétek el, ha csak én hallottam volna, ezt már tényleg nem merném leírni.

Teljesen tisztában vagyok, hogy az a mélytartomány, amit hallani véltem (véltünk) nem szólalhatott meg, de akkor mi történt, miért hallhattam mégis?

Csak elmélkedem, „hangosan” gondolkodom. A posztban szereplő szélessávú hangsugárzó nem tartalmaz sem keresztváltót, sem frekvenciamenet-kompenzáló induktivitásokat, kapacitásokat. Nem tartalmaz a mélyhangok energiáját mesterségesen megnövelő (ugyanakkor az impulzusátvitelt és a fázisokat tönkretevő) tölcsért, TL-megoldást, túlméretes dobozt. A „kompenzálások” hiánya ugyan leszűkíti a frekvenciasávot, ellenben megőrzi a sáv tisztaságát, egyenletes frekvenciamenetét, nyugodt basszuslefutását és megőrzi a hangszórómembrán gyorsaságát. Mindez párosítva egy hídkapcsolású és korlátlan energiákat biztosító, rendkívül stabil és gyors erősítővel azt eredményezi, hogy a megszólaló frekvenciasáv, bár szűkös, de egyenletes és rendkívül valósághű. Ez azt eredményezi, hogy az agynak a hallott frekvenciákhoz nem jelent gondot (vagy csak keveset?) hozzáképzelni a valójában meg sem szólaló, vagy csak sok-sok decibellel halkabban megszólaltatott tartományokat. Ettől jobb magyarázatot nem találok a „hallott” alsó frekvenciatartományra.

A Nu-Vista / JVC páros napokon keresztül, napi 10-14 órában szólt. Ebben volt munka és beszélgetés alatti háttérzenélés, magányos és társaságbeli „tesztelés” – valójában örömködés – és a sztereófotelben való igazi zenehallgatás. Nagyon sokféle zenét hallgattam meg, operát, rock-koncertet, fuvola- / zongora- / hegedűszonátákat, a legkülönfélébb jazz-felvételeket… Nehezen, de végül rájöttem, hol a csalás, hol a „gond” ezzel a kicsi dobozzal. Nem toleráns a felvételek minőségével – a rossz felvételek elviselhetetlenül, a jók pedig, nagyon jól szólnak rajta. A számomra megszokottól (kedvelttől) keményebb, időnként tolakodóbb a hangja. Az igazi tudását kisebb létszámú zenekarok és elsősorban akusztikus zenék esetén képes megmutatni – ettől függetlenül egy Mike Oldfield, vagy egy Pink Floyd album is sok örömet okoz rajta meghallgatva.

A történettel kapcsolatban feltétlenül meg kell említenem, hogy néhány hónapja a Nu-Vista helyett átmenetileg gyermekem Sony F590ES erősítőjét hallgattam, ami a Magneplanar hangsugárzóimat hajtotta – legyen a neve irracionális rendszer másfél. A Magneplanar és a kis egyutas között igazán jelentős méretbeli és mintegy 150x árbeli különbség van. Ellentmondva dogmáknak, íratlan szabályoknak és a józan észnek, a Nu-Vista 800 az 5 cm-es membránú aprósággal sokkal jobb, hallgathatóbb, teresebb, valósághűbb hangot adott, mint a technikailag (mérve) rendkívül jó Sony erősítő a hatalmas Magneplanar hangsugárzókkal…

Mielőtt még bárki is elrohanna, és meglévő hangsugárzóit hirtelen felindulásból lecserélné az aprócska JVC-re, szólok, hogy ne tegye, nem járna jól és a posztnak sem a JVC mennybe menesztése a célja. Felejtsük is el gyorsan a típusát és vonjunk le inkább általános következtetéseket.

• A hangsugárzók ésszerű használat mellett sokkal kevésbé vannak „életveszélyben” hatalmas erőművekkel párosítva, mint azoktól, melyek már néhány Wattot is csak klipelve, tápegységük összeomlásával képesek kiadni.
  
• Egy igazán jó erősítő bármilyen hangsugárzót képes „zenélésre” bírni.
  
• Légyen bármilyen jó is a hangsugárzónk, tudásának csak töredékét kapjuk meg, vagy akár katasztrofálisan is szólhat, ha nincs olyan erősítőnk, ami azt képes meghajtani.
  
• Ha megtaláltuk életünk hangsugárzóját, annak csereberéje, vagy a családon belül való feljebb lépés helyett, inkább az ahhoz illeszkedő minél jobb erősítőbe fektessük pénzünket.
  
• A szélessávú (dinamikus) hangsugárzók eddig nagyon ritkán mozgatták meg fantáziámat, tulajdonképpen a következő négy típuson kívül kizárólag negatív tapasztalataim voltak velük: Videoton szélessávú zárt, gyapjúval alaposan kitöltött dobozban; Philips szélessávú egy kicsike műanyagdobozban, 47 LAB Lens és most a JVC. Ha megpróbálunk közös pontot, közös tulajdonságot (tulajdonságokat) keresni, azonnal szembetűnik, hogy egyik hangsugárzónál sem próbálták bonyolult famunkával, kompenzáló-elemekkel művileg kitolni, megnövelni a mélytartományt, valamint olyan hangszórókat használtak, melyeknek frekvenciamenetét nem kellett rezgőkörökkel utólagosan kisimítani. Bizonyos szempontokból megelégedtek a kevesebbel, végeredményként (a zene szempontjából) mégis többet kaptak.

A végére pedig egy látszólag érthetetlen ám jobban belegondolva teljesen logikus észrevétel. A több napi, tisztességes erősítővel történt jelentős teljesítményű hajtás után a szokásos helyére visszatett szélessávú hangsugárzók a sok-sok éve használt minitoronyra visszakötve nyugodtabb, tisztább, mélyebb tónusú hangot adnak, mint korábban. Mielőtt még placebót kiáltanánk (bár elsőre én is erre gondoltam), vagy ezoterikus okokat keresnénk, a megoldás sokkal egyszerűbb. A kis JVC-k egész eddigi életünk során 2-3 Wattól nagyobb csúcsteljesítményt sohasem kaptak, a Nu-Vista pedig végre bejáratta azokat…