Mit ér a rendszer, ha magyar – Core Audio + Popori Acoustics

English language can be selected in upper left corner (British flag).  Életem során nagyon sok becenevet kaptam, melyek rövidebb-hosszabb időre rám ragadtak. Ezek között voltak viccesek, kedvesek, látszólag gúnyosak – szóval mindenféle. Egyik kedvencem a „rozoga”, amit  imádott edzőm ragasztott rám és üvöltött folyamatosan hatalmas hangerővel a meccseinken (kosárlabda), a másik pedig a „hosszú”, aminek egy barátnőm húga nevezett el 35 évvel ezelőtt. A mai napon kaptam egy újabb és bizony igen megtisztelő nick-nevet – a Core Audio és a Popori Acoustics tagjai kineveztek „keresztapának”. Ebből következően az alábbiakat, mint ideiglenes „Don Vito Corleone” írom.

A történet egyik fele úgy kezdődött, hogy megalakult Core Audio, amely Cég tevékenységét, fejlesztőmunkáját az első pillanattól figyelhettem. Folyamatosan és nagy-nagy lelkesedéssel számoltak be elképzeléseikről, aktuális fejlesztéseikről – melyek egy részét (na jó, többségét) nem nagyon értettem, de lelkesen bólogattam. Örömmel hallgattam meg újabb és újabb készülékeiket, melyek mindig egyértelmű előrelépést jelentettek a korábbiakhoz képest. Úgy vélem, sikerült kialakítaniuk  a Cégre jellemző hangzást, valamint a Cégre jellemző készülék- és állványdizájnt.

A történet másik fele Baján indult, ahol Popori Ottó évtizedek óta építi sztatikus hangsugárzóit, valamint menti meg az enyészettől az Audiostatic, Martin Logan és Quad által gyártott „lebetegedett” példányokat. A több évtizedes tapasztalat és egy hozzáértő dizájner végül megszülte „A” Popori elektroszatikus hangsugárzót, aminek megszületéséről és első meghallgatásáról korábban beszámoltam nektek.

A Core Audio hangzása, készülékeinek és főleg saját tervezésű állványuknak kinézete, valamint az új Popori hangsugárzó hangképe, annak látványa az egyik éjszaka – alvás közben, mert mikor máskor – összeadódott bennem és reggel lelkesen hívtam fel mindkét „felet” azzal, hogy nekik mindenképpen találkozniuk kell.

Úgy véltem – azóta már tudom is -, hogy a Core Audio és a Popori Acoustics hangzása tökéletesen illeszkedik, ezért feltétlenül kell tenniük legalább egy próbát egymással. Ráadásul a hangsugárzó és az igen jól sikerült állványrendszer kinézete annyira hasonló, hogy nehéz elhinni, nem ugyanazon ember tervezte mindkettőt.

Ezután kellett még néhány telefonhívás, némi ösztökélés, hogy jöjjön már össze az a bizonyos nász. Majd végre eljött a nap, amikor Viktor is, Ottó is felhívott és egymástól függetlenül, egymás hívásáról nem tudva számoltak be hatalmas lelkesedéssel a Core Audio elektronika és a Popori Acoustics hangsugárzó együttese által nyújtott hangról.

Az első találkozásuk során történt egy elgondolkodtató és igen vicces eset is – remélem nem baj, ha leírom. Összeállították a rendszert, elindult az első felvétel és bizony a megszólaló hang nagyon távol állt attól, amire az őket összehozó lelkesedésem alapján számítottak. Szólt-szólt a rendszer, de… Ekkor Ottó lehajolt és bedugta az elektrosztatikus hangsugárzókat a hálózatba. Ezután végre megszólalt a zene, ami a jelenlévők közül mindenkit lenyűgözött.

Egyértelművé vált, hogy a teljesen magyar fejlesztésű és gyártású komplett rendszert együtt kell megmutatni a zenehallgatóknak. Így jutott el a történet november 14-ig, amikor is a meghirdetett nyilvános bemutatót a Covid 19 miatt sajnos törölték, majd 15-ig, amely napon néhányunknak – természetesen a járványügyi szabályokat betartva – mégiscsak bemutatták a rendszert.

Most úgy kellene folytatnom, hogy egyik szemem nevet, a másik meg sajnos sír, de ha alaposabban belegondolok, tulajdonképpen mindkét szemem mosolyog. Sírásra adhatna ugyan okot, hogy a hallott hangképet azonnal hazahoznám és a nap 24 órájában hallgatnám, de azt egy lottóötös nélkül nem tehetném meg. Ez a rossz hír, amin valahogy túlteszem magamat mindaddig, amíg nem veszek lottót – addig meg legfeljebb néhány CD-met mostantól nem fogom meghallgatni. Gondolom kitaláltátok – azokat, melyeket ma a találkozón meghallgattunk.

Inkább jöjjenek a mosolygásra és örömre okot adó pozitívumok a Core Audio és a Popori Acoustics bemutatójáról.

Nem szeretném és nem is tudnám kielemezni, hogy a Core legeslegújabb elektronikai fejlesztései, vagy a Popori elektrosztatikus miatt – netalán az Entreq „patkányok” okozták -, de ma hallottam először a Core bemutatóteremben olyan hangképet, ami nem az eszemnek, hanem a lelkemnek szólt. Nem pusztán hangok, nem végtelen mennyiségű részletek szóltak, hanem zene. Becsuktam a szemem, vérnyomásom leesett, ellazulva a különböző zenéken „lebegve” csúsztam egyre lejjebb a fotelben, majd középre ülve a kanapén, majd a kanapé jobb szélén…

Azért írom le részletesen a konkrét helyeket, mert bár a középső helyen hallgatva alakult ki a legjobb hangtér, az oldalsó helyeken is térből megszólaló, igen élvezetes zenében volt részünk.

Tehát csúsztam lefelé a fotelben, amikor is elindult Roger Waters Amused to Death c. albumáról, a „favágós, trojkás” felvétel. Az egész albumot kívülről fújom, meghallgattam számtalan rendszeren, így semmiféle meglepetésre nem számítottam – de akkor a favágó belevágta fejszéjét a fába. Bocsánat, de ahhoz, hogy valóban érzékeltetni tudjam, azt kell írnom, hogy hatalmas energiával beleb@szta a fába, én meg infarktust kapva majdnem felugrottam.

Nem tudom, látták-e a többiek, de szó szerint berosáltam attól a hangtömegtől, amit az a bizonyos fejszecsapás keltett. Nemhogy sztatikustól, de semmilyen hangsugárzótól, semmilyen rendszertől nem hallottam még ennyire gyorsan felépülő és nyomtalanul eltűnő energiatömeget. Ehhez képest (számomra) eltörpül, hogy a trojka átmenetelekor olyan hangokat, részleteket, zörejeket hallottam, amiket még sohasem vettem észre, majd a kutya is, a rádió is (mint állandó Pink Floyd és Roger Waters kísérőelem) olyan helyeken szólaltak meg, amit egy igen jó atmoszos házimozi is megirigyelne.

Sorban hallgattuk a zenéket, melyek műfajtól függetlenül váltottak ki belőlem (belőlünk) érzelmeket. A Kreol misét hallgatva elhasználtam egy csomag Nárciszt, Sting hangját hallva elfelejtettem levegőt venni, a Yello egyszerre mozgatta meg mindkét lábamat, Jean-Michel Jarre Equinoxe-át szerettem volna teljes egészében végigélvezni…

Egy idő után úgy döntöttem, hogy elkezdek a rendszer ellen szurkolni, és csak azért is találok hibát. Nem volt egyszerű „hibakereső” füllel hallgatni, de valahogy csak összejött – sőt, kettőt is találtam, ami nem szép dolog tőlem, de az objektivitás megköveteli.

A hangszínpad a középső helyen ülve nagyon szépen felépült és a széleken is sztatikusoktól szokatlanul egész jól érzékelhető volt. Azonban ez a színpad a hangsugárzók előtt jelent meg, a zenészek, a hangszerek időnként túlságosan közel kerültek hozzánk. Nem tudom (de sejtem), hogy mennyire okolható érte csak a szoba, de hiányoltam a hátsó fal „megnyitását”, a hangtér hátrafelé történő kialakítását. Úgy vélem, egy nagyobb szobában, ahol a hangsugárzókat jobban el lehet húzni a hátsó faltól, valamint a zenehallgatók is nagyobb távolságban tudnának ülni a hangsugárzóktól, kialakulhatna a hátrafelé is épülő légtér, de a jelenlegi bemutatóteremben nem. (Srácok, kellene egy nagyobb zeneszoba.)

A másik negatív észrevételem – és most nagyon-nagyon dög leszek. A hangtömeg, a hangszerek, a zenészek teste, a basszustartomány egyszerűen zseniális és monumentális volt. Időnként szó szerint gyomorba hatoló volt a hatalmas basszusenergia, de a Yello-nál egyszer-egyszer, igaz, nagyon diszkréten ugyan, de bereccsentek a panelek. (Ottó, nem halaszthatod tovább a három paneles változat befejezését.)

Most, hogy sikerült első számú közellenséggé tenni magamat a Core és Popori Acoustics cégek összes tagja, rokona, barátja szemében, jöjjön néhány gondolat arról, hogy miért mosolyog a másik szemem is.

Valamikor a rendszerváltás környékén és utána sok-sok évig a magyarországi hifis élet a barátságokról, a zenéről, az egymás önzetlen segítéséről szólt. Akár teljesen ismeretlenül is beállíthattunk egymáshoz, mert ha elhangzott a bűvös szó, hogy „hifi”, rögtön tudtuk, hogy rokonlelkek vagyunk. Megszámlálhatatlan élmény, beszélgetős, zenehallgatós (iszogatós) éjszaka kötődik az említett időszakhoz. Érdekes módon kialakultak a „drukkercsapatok” – ki az egyik forgalmazóhoz és termékeihez kötődött, ki a másikhoz, de a vita, a veszekedés, egymás utálata, lenézése abszolút ismeretlen fogalmak voltak.

Úgy járkáltunk a különböző bemutatótermekbe, mintha hazamennénk. Nem néztek ki minket, nem nézték, mit veszünk, egyáltalán veszünk-e valamit. A bemutatótermek úgy működtek, mint egy-egy zenei, szellemi közösségi ház. Ez a fajta hozzáállás tulajdonképpen a forgalmazóknak is kifizetődő volt, mert előbb-utóbb mindenkinek összegyűlt annyi pénze, hogy vehessen is valamit és azt a kedvelt bemutatóteremben költötte el. Majd a következő készüléket is ott vette, majd a hangsugárzót, stb.

Aztán valami sajnos megváltozott, rideggé, hideggé, anyagiassá vált és megszűnt az a fajta hifista élet, hifista összetartás, ami annyira széppé és tulajdonképpen nemessé tette a minőségi zenehallgatás iránti vágyat.

Szóval, a másik szemem is nevet, mert úgy látom, így 25-30 év után ismét kezd valami hasonló kialakulni, mint ami anno pl. a Datateam, a Merlin Audio, a Zsolt Audio (stb.) körül szerveződött. A Core Audio és a Popori Acoustics tagjai, tervezői ugyanazzal a nyitottsággal, a zene, a zenereprodukálás és a zenehallgató(!) iránti szeretettel és tisztelettel rendelkeznek, mint ami anno összetartott minket. Nagyon szimpatikus volt (mindenki részéről), hogy a bemutatón örömmel fogadták a Dreamaudio „versenyen kívül beeső” és hasonlóan nyitott, hifista-barát gondolkodású tulajdonosát is, aki őszinte lelkesedéssel hallgatta a konkurencia igen jó hangját. Feltétlenül meg kell említenem a „jó iránnyal” kapcsolatban az Impressivia-t is, ahol vasárnaponként kellemes hangulatú és mindenféle kötelezettségektől mentes bemutatókat, összejöveteleket tartanak.

A hifisták lelkének „ápolása” után, még mindig van mit mesélnem, mert most jön – bizonyos szempontból – a lényeg. A hallottak alapján az egyik jelenlévő zenehallgató felebarátunk megrendelt magának egy párat a bemutatott Popori hangsugárzókból. Úgy vélem, ettől nagyobb elismerést ez a tényleg kiemelkedően jó és teljes egészében magyar fejlesztésű hangrendszer nem is kaphatott volna.

Végszóként pedig nem tudok mást írni, mint az igazi Don Vito Corleone egyik tökéletesen helytálló gondolatát a Keresztapa c. filmből:

„A nagy emberek nem születnek nagynak, de azzá lesznek.”