Gondolatok egy koncert után

Tegnap este (március 22.) a MÜPA-ban jártam, ahol meghallgattam Teleman Brockes-passióját. A mű és az előadás – a koncert -, a zenészek, énekesek okozta tényleg katartikus érzések, élmények megosztása helyett egy kicsit más okból (okokból) született meg ez a poszt.

Jegyem a 13. sor közepére szólt, amely távolság a zenekartól – a koncert történéseitől – számomra ideális és egyben ismételten bebizonyította, hogy bár a MÜPA nagyterme „hivatalosan” Európa legjobb hangú koncerttermei közé tartozik, komoly akusztikai problémákkal küszködik.

Mivel rendszeresen látogatom a MÜPA rendezvényeit, így a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem minden részén többször és többféle előadáson is ültem már és hallgattam különféle zenészlétszámú és stílusú akusztikus és hangerősített zenét. A terem különböző részein egészen különböző hangi és zenei(!) élményben lehet(ett) részünk. Sajnos, vannak helyek, ahol komplett hangszercsoportok „tűnnek el”, vannak helyek, ahol kifejezetten erős teremtorzítások lépnek fel, melyek kellemetlenek a fülnek, valamint szinte a terem egészében lehetetlen a hangszerek helyének hangi lokalizációja. Az említett 13. sorban – ami ebből a szempontból ideális kellene, hogy legyen – az énekes szólisták hangja szárnyaló és „lélekmelengetősen” gyönyörűséges, azonban a rengeteg visszaverődés (zengés?) miatt az énekesek helye becsukott szemmel szinte meghatározhatatlan (volt). A „legérdekesebb” és egyben igencsak kellemetlen jelenséget a bal szélre kitett négy fémfúvós okozta, és egyben mutatta meg a mindkét oldalon szélekre kerülő hangszerek érzékelésének irányproblémáját. Bár láttam a fúvósokat, de a hangjuk, a tőlük mintegy 8 méterre lévő oldalfalról érkezett, amely hangok és a szemmel érzékelhető mozgások (isten bizony) fáziskésésben voltak. Ilyen érzésem a terem hátsóbb részein ülve egyébként rendszeresen van. A zenekar közepén lévő csembaló, vagy az ülő fafúvósok pedig nemes egyszerűséggel, egyszerűen nem hallatszottak…

A MÜPA hangzása, hangszíne még a legelőnyösebb helyen sem közelíti meg a számomra legnagyobb hangminőség-élményt (legszerethetőbb hangzást) nyújtó Marionett teremét az Esterházy-kastélyban Fertődön.

Amikor hangminőségről, a hang szépségéről beszélek, vagy a nekem legkedvesebb hangzást keresem, számomra, mindig a Marionett-teremben hallottak az etalon.

Van egy másik ok is, ami a Teleman mű hallgatása közben felidézte bennem az Esterházy-kastély koncerttermét! A Bartók Béla teremben mindenféle faxni és napjaink üresfejű és értéktelen celebjeinek figyelemfelkeltő „műbalhéi”, látványos „utolsó pillanatban érkezései” helyett, pusztán csak egy zenekedvelő hétköznapi emberként egy hétköznapi oldalpáholyban a közönségben elvegyülve, ott ült Esterházy Antal herceg.

Hét évvel ezelőtt, a feleségem születésnapi ajándékaként néhány napot az Fertődön töltöttünk az Esterházy-kastély egyik lakosztályában, ami már önmagában is egy kalandos, időutazásos és felejthetetlen élmény volt. Mindezt megkoronázandó, a frissen átadott Marionett-teremben koncertsorozatot szerveztek, aminek első előadására jegyet vásároltunk és este a kastélyból átsétáltunk. Félre ne értsétek, akik ismernek, tudják, hogy a sznobság mindenféle velejárójárójával, külsőségességével együtt, nagyon távol áll tőlem – még öltönyöm és nyakkendőm sincs -, de az az este mind zeneileg, mind emberileg egy egészen új világot mutatott számomra.

A Koncertterem hangja mézédes, simogató és hihetetlen melegséget, nyugalmat adó (volt), a megszólaló művek – Haydn és a török zene kapcsolata, összekötése -, pedig ismét bebizonyították, hogy a zenei műfajok keveredése, a zenei korlátok, határok eltörlése a legizgalmasabb folyamat, ami napjainkban a zenével történik.

Az előadás után feltöltődve és a hallottaktól, látottaktól teljesen felpörögve, egymás szavába vágva lelkendeztünk feleségemmel, amikor odalépett hozzánk egy hölgy – mögötte Esterházy Antal herceg – és átadta a Herceg személyes meghívását a másnap esti koncertre…

További koncertek