Ultraphysics Conductive Line – a valós impedancia elve

English language can be selected in upper left corner (British flag).  A figyelmetek felkeltése érdekében egy, a hobbinkban járatlan, a készülékeket, a fizikát nem ismerő, ám zeneismerő, zeneszerető és rendszeresen zenét hallgató feleség szavaival kezdem, aki a következőket mondta, miután kikerült a rendszerükből az Ultraphysics Conductive Line: „nélküle már nem érdemes zenét hallgatni”.

No, de térjünk vissza a kezdetekhez, az alapproblémához, az erősítők és hangsugárzók korántsem felhőtlen kapcsolatához. Alapvetően hibás az a tankönyvi elképzelés, hogy a hangsugárzó azt teszi, amit az erősítő meghatároz neki. A hangsugárzó nem egy szimpla 4, 6, 8, vagy éppen 16 Ohmos ellenállás, hanem a frekvenciával változó impedanciájú rendszer, ami folyton „kötekedik” az erősítővel. Korábbi blogbejegyzésben a hangsugárzókat betöretlen és makacs lovakként jellemeztem, melyek folyamatosan mást tesznek, mást akarnak, mint amit az erősítő szeretne.

Teljesen egyértelmű, hogy az elv és a valóság nem igazán egyezik, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy léteznek olyan hangsugárzók, melyek érzékenysége elegendő (88-90 dB) – tehát a 96-100 dB közötti hangerő eléréséhez elegendő lenne mindössze 8-10 W -, mégis megizzadnak, rosszul szólnak velük akár 100+ W teljesítményre képes erősítők is.

Természetesen ez a jelenség „kicsiben” akkor is fennáll, ha igazi „nagyfiúk”, igazi monstrum erősítők próbálnak mozgásra kényszeríteni látszólag „együttműködő”, keresztváltót nem tartalmazó szélessávú hangsugárzókat. Az a kérdés, hogy mennyi az a bizonyos „kicsi”, mennyire szól bele az erősítő munkájába egy szimpla hangszórótekercs egyik végén a membránnal és annak rögzítésével, valamint a mágnessel, amibe belemerül.

Az Ultraphysics Conductive Line bebizonyította, hogy az az említett „kicsi”, bizony már önmagában is óriási – de ne szaladjunk előre.

Azzal keresett meg két nagyon szimpatikus srác, hogy nem hallgatnám-e meg „dobozukat”, ami a fentebb vázolt problémára ad igen jó és teljesen egyedi megoldást. Természetesen igent mondtam, hiszen azonnal felkeltette érdeklődésemet a dolog, ráadásul éppen elindítottam a diy-ereket és ötleteiket, alkotásaikat bemutató sorozatot.

Megérkeztek ők is és a „fadoboz” is, aminek kidolgozottsága, arányai bőven túlmutattak a szimpla házilagos megoldáson. Grafikusként nem tudtam nem észrevenni a tökéletesen alkalmazott „aranymetszés szabályt”, valamint a dobozon elhelyezett feliratban elrejtett szimbolikát.

Első kérdésemre – ami látva és kézben tartva a készüléket azonnal felmerült – rögtön meg is kaptam a választ, igen, ez tényleg egy teljes egészében kézműves termék, annak minden pozitívumával, szépségével.

A második kérdésemre adott válasz – kinek az ötlete, ki áll mögötte -, rögtön azt váltotta ki belőlem, hogy: „Hohó, álljunk csak meg egy kicsit, hiszen ezt a nevet már hallottam, tényleg róla van szó?”

Igen, az Ultraphysics Conductive Line, és a „valós impedancia elv” Farkas Péter fizikus ötlete, akinek nevével 1988-ban találkoztam először a Hi-Fi News-ban. Kezdett egyre érdekesebb lenni a dolog.

Farkas Péter Magyarországon sajnos kevéssé ismert, de ötletei, elképzelései és azok megvalósulásai tőlünk nyugatabbra és nagyon-nagyon keletre felkeltették több nemzetközi hírű konstruktőr és nagynevű gyár figyelmét.

Első erősítőjét hatévesen készítette, 16 évesen pedig már felmentést kapott a „digitális áramkörök” tantárgyból, mert ismeretei meghaladták a tanáraiét is. Tanulmányai elvégzése után először mikrohullámú technikával foglalkozott, majd a hetvenes évek végétől kutatási területe és egyben munkája, audiótechnikai áramkörök, újszerű megoldások tervezése lett.

Gyermekkorát Egyiptomban töltötte, majd sok-sok évig élt és dolgozott a sokak által a hifi fellegvárának, szellemi központjának tartott Londonban. Itt tervezte meg és szabadalmaztatta az Ultraphysics Conductive Line szellemi ősének tekinthető erősítőkapcsolását, ami már figyelembe vette a hangsugárzók valós működését, azoknak az erősítőre való visszahatásait is.

Talán nem véletlen, hogy Farkas Péter erősítőjéből többek között Max Townshend úr is vásárolt a prototípus-lemezjátszóinak és egyéb fejlesztéseinek teszt-ellenőrzéséhez, valamint annak továbbgondolt, továbbfejlesztett változata 2006-ban innovációs díjat kapott a Londoni H-Fi Show-n.

Szomorú intermezzója munkásságának, hogy nem igazán menedzseralkat. Terveit, ötleteit időnként mások „hasznosítják”. Ennek legpregnánsabb példája, hogy a mintavételezés nélküli DA-konverter igen-igen nagy elismerést és sok-sok pénzt hozott egy közismert cégnek, pedig az ötlet, annak megvalósítása és első működő példánya Farkas Péter érdeme. 1992-ben, a magyarországi high-end show-n a nagyközönség is meghallgathatta. (Mivel a kiállítás mindhárom napját végigdolgoztam, így én is többször visszamentem „csodálkozni”.)

No, de mit is csinál a Farkas Péter által kitalált Ultraphysics Conductive Line, és mi is az a „valós impedancia elve”?

” A valós impedancia elve elnevezés egy általam (Farkas Péter fizikus) már ismert természeti jelenségből és összefüggésből jött létre. A lényeg, hogy az áram azonos irányú maradjon a feszültség változásokkal az ‘elektromechanikus’ terheléseknél, mint pl. a hangsugárzó, és emiatt eredendően csökken az akusztikus torzítás és jelentősen csökkent a forrás, vagyis az erősítő teljesítmény felvétele is azonos akusztikai hangnyomás mellett komplex jeleknél (zene).

Ha kiiktatjuk a valós impedancia elvét a rendszerből, megkapjuk a forrás és a terhelés közötti illesztetlenségből eredő fizikai anomáliákat, mint a rövidzár (V-out) fizikájú elektromos meghajtás esetében.

Ez a zenében nem létező mechanikus mozgást képez a hangsugárzón az elektromos jelváltozáshoz hasonlítva, ráadásul rohamosan megnő az erősítő kimenetén az energia igény, mert a forrás elektromosan ellenfázisba kerül a fogyasztóval a mechanikus tömeg (hangszóró) időbeli késése miatt, vagyis a feszültségváltozás és az áramirány nagyon különböző lesz.”

Közérthetőbben: a hangsugárzók a működésükből adódóan olyan helyzetbe hozzák az erősítőket, amire azok nincsenek „felkészülve”. Függetlenül attól, hogy az adott erősítő milyen felépítésű, mekkora teljesítményű, függetlenül attól, hogy a hangsugárzó tartalmaz-e keresztváltót, és ha igen, milyet, függetlenül a hangsugárzási elvtől, az erősítő mindig rosszabbul fog szólni, mint amire valójában képes. Ergo, rosszabb hangképet kapunk, mint amire a rendszerünk képes lenne, ha teljesülne a „valós impedancia elve”.

A hozzám vendégként érkezett Ultraphysics Conductive Line tehát egyfajta illesztőegység, egyfajta kapu, ami elválasztja egymástól az erősítőt és a hangsugárzót, csökkenti (megszűnteti?) a hangsugárzók visszahatásából adódó és a fizika által jól ismert anomáliákat.

A némileg hosszúra nőtt bevezető után, jöjjön a „mit is hallottunk” rész. Előrebocsátom, mivel nem szokványos, nem közismert megoldásról van szó – ne is próbáljunk párhuzamot vonni a Conductive Line és egy szimpla Zobel-áramkör között -, ezért mielőtt belekezdtem volna a blogcikk megírásába, a „fadobozt” öt különböző árú és összetételű rendszeren, különböző méretű félvezetős és csöves erősítőkkel, valamint különböző elven működő hangsugárzókkal hallgattam meg. Nem mellékesen, minden esetben további három-négy személy is jelen volt a meghallgatásokon, a „vele-nélküle” teszteken.

Az első rendszer, amibe bekerült, a sajátom: Musical Fidelity Nu-Vista 800 erősítő, JVC sx-wd9vnt szélessávú hangsugárzó.

Bár tudom, hogy a hangsugárzók keresztváltója, a sztatikusok és a magneplanarok hatalmas panelje, stb. sok gondot tud okozni az erősítőknek, de az egyutas hangsugárzóm – ami kompenzáló áramkört sem tartalmaz -, ugyan mi gondot jelenthetne a 40 kilós monstrumomnak? Ugyan, mi gondja lehet a 2 kilowattos, hídkapcsolású erősítőmnek, ha közvetlenül összekötjük egy 4 Ohm ellenállású (nem impedanciájú) hangszórótekerccsel?

Jogos kérdések, de a fizika úgy látszik valóban működik – bár miért ne működne.

Meghallgattunk néhány felvételt a fadoboz nélkül – hálózatról, CD-ről egyaránt -, majd bekötöttük az Ultraphysics Conductive Line-t. (A bekötéshez, az erősítő hangsugárzó-kimenetét a Conductive Line bemenetére kell kötni egy lehetőleg rövid hangszórókábellel, majd annak 4-8, illetve 16 ohmos kimenetét össze kell kötni a hangsugárzóval.)

A próbához egy Vivaldi operát választottam a Youtube kínálatából – mert a látogatóim érkezése előtt mintegy másfél órát már meghallgattam belőle.

Kicsit még hallgattam a „nélküle operát”, majd bekötöttem a dobozt, és visszaülve a zenehallgató-fotelembe, folytattam az opera hallgatását.

Nagyobb terem, nagyobb nézőtér (élő felvételről van szó), szélesebb és magasabb színpad, testesebb, mélyebb frekvenciákat is megmutató hangkép és minden szempontból valódibb hangszerek, hihetőbb énekesek fogadtak az újraindításnál. Meglepődésemet tovább fokozta, hogy olyan hangok, részletek, jelentek meg a zenében, melyeket az első másfél órában nem hallottam.

Amikor kikötöttem a dobozt – mert kíváncsi voltam, hogy az említett hangokra csak nem emlékeztem, vagy tényleg nem sugározta le a rendszer -, két dolgot vettem észre (nem kicsi rácsodálkozással).

A Conductive Line nélkül a legnagyobb odafigyeléssel sem hallottam azokat az apró részleteket, teremhangokat, melyeket a dobozzal igen, a légtér és a hangkép, mint egy lufi leeresztett, és észrevettem, hogy ugyanazon a hangerőszinten a hangsugárzóm, a rendszerem torzít.

Ismét működött a „mihez képest elv”. A megszokott hangképről, amivel nagyon elégedett voltam, amit nem éreztem torznak, nem éreztem teretlennek (sőt), elfogadtam a hangerőkorlátait, kiderült, hogy bizony komoly hiányosságokkal küzd – mondom, a másikhoz képest.

Visszakötöttem a dobozt, megjelentek az említett részletek, kitágult a korábban nagynak (tökéletesnek) hitt légtér, melegebbé, mézesebbé váltak a hangok és olyan hangerőszinten is élvezetes zenehallgatást tett lehetővé, amin korábban a hangsugárzóim (és a füleim) már szenvedtek. Dobozzal – akkor is és azóta is folyamatosan, bármilyen zenén – olyan, korábban nem ismert érzésem van, hogy tekerjem egyre feljebb és feljebb a hangerőt, mert a hangsugárzócskák, a rendszer, torzítatlanul bírja. Isten bizony, azóta vannak olyan napok, esték, amikor a doboznak köszönhetően punk és death metal zenéket hallgatok régen elfeledett hangerővel, mert az nem válik zavaróvá, nem válik torzzá, és tisztán hallani, érezni még a lábdobot is.

A második rendszer: Emotiva hm-erősítő, Polk állványos hangsugárzó.

Az összejövetel tesztnek indult, vagyis, néhány hifista (házimozista) barát összegyűlt, hogy kábeleket dugdosson, nűanszokat vegyen észre, hangokat, hangképeket jellemezzen. Nos, ez az, ami a baráti összejövetelből és a tervezett tesztből nem lett.

Iszogattunk, beszélgettünk – és persze sztorizgattunk -, majd meghallgattunk a Spotify-ról néhány felvételt. Vagyis megejtettük a „nélküle” próbát. Ezután a házigazda bekötötte az Ultraphysics Conductive Line dobozt az erősítő és a hangsugárzó közé, majd elkezdtünk zenét hallgatni. Majd még mindig zenét hallgattunk, majd még mindig. Elég nehezen indult el a házigazda, hogy ejtsük meg az ellenpróbát, de végül rászánta magát, és kivette a dobozt.

Ez a helyzet nem sokáig maradt így, mert a házigazda (és mi vele együtt) már nem akart zenét hallgatni, már nem élvezte az előző nap még imádott rendszerének hangját. Visszakötötte a dobozt. Zeneibb, áramlóbb, simább, sokkal nagyobb a tere, mintha egy csomó torzítás tűnne el, sokkal mélyebbre megy, csak azt veszem észre, hogy már vége a felvételnek… Nagyjából ezeket mondták a résztvevők.

Távozásomkor kivettük a dobozt, és mire hazaértem, már várt egy levél a házigazdától: „A rendszert kikapcsoltam, ezt így nem érdemes hallgatni.” (A házigazda és a meghallgatáson jelen lévő másik barátom azóta rendeltek / vásároltak maguknak egy-egy „varázsdobozt”.)

A harmadik rendszer: Electrocompaniet integrált-erősítő, Harbeth HL 5 hangsugárzó.

A Harbeth hangsugárzók híresen háklisak az erősítőkre. Nem könnyű meghajtani őket, de ha sikerül, akkor általában véglegesen megtartják tulajdonosaik (vagy egyre feljebb lépnek a márkán belül). Az Electrocompaniet erősítőkkel nagyon jó párost alkotnak, de vitathatatlan, minél nagyobb (a „kompánia” erősítő), annál jobb.

A Conductive Line bekötéséhez 2-2 ugyanolyan hosszúságú és típusú (Chord) hangsugárzó-kábelt használtunk. Némi bemelegítő hallgatás után jött a „vele, vagy nélküle” teszt, amihez egy Kaláka CD-t használtunk.

Négyen voltunk, és egyöntetűen azt hallottuk, a hallottakat úgy jellemeztük, hogy a Conductive Line teljesen egyértelműen megszűntet torzításokat, kitágítja a teret (kinyitja a falakat), valóságosabbá, hallgathatóbbá teszi a hangszerek, énekesek hangját. Érdekes módon a szoba hangra gyakorolt hatása (még nincs teljesen kész), a döngés és kopogósság is jelentősen csökkent. Itt is észrevehető volt, hogy mélyebb frekvenciákat is megszólaltat a rendszer, mint a doboz nélkül.

A negyedik rendszer: Electrocompaniet Nemo monóerősítők, Popori Acoustics WR1 hangsugárzók (a Dream Audio nagyterme).

Ez a meghallgatás nagyon fontos volt a megítélés, az eszköz univerzális voltának meghatározása szempontjából (mint ahogy az ötödik menet is, de arról később). Adva volt a Nemo, ami egy megingathatatlan és végtelen stabilitással rendelkező erőmű, ami ráadásul finom, nyugodt, igazi zenei hangon „dolgozik”. Valamint egy elektrosztatikus hangsugárzó, ami transzformátor (jelen esetben transzformátorok) segítségével kapcsolódik az erősítőhöz. Kíváncsian vártam (vártuk), miként működik a „valós impedancia elve” akkor, amikor egy erősítő – nem is akármilyen – egy transzformátorral illesztett hangsugárzóval találkozik.

Mondjuk úgy, hogy 2,5:1,5 arányban megoszlott a hallgatóság, méghozzá úgy, hogy mindenkinek igaza volt és mindenki igazat adott a másik félnek – a barátok már csak ilyenek.

Mindenki egyetértett abban, hogy a Conductive Line bekötésével a tér még ahhoz képest is nagyobb, szélesebb, mélyebb és még kevésbé hangsugárzóhoz kötődő lett, mint amilyennek a doboz nélkül hallottuk.

Egyetértettünk abban is, hogy a zene áramlása, egyenletessége, „folyóssága”, befogadhatósága még ezen a rendszeren is javult. Ezzel kapcsolatban számomra perdöntő, hogy barátunk, akihez képest Pepin bácsi egy visszafogott és szótlan ember, az egyik felvétel meghallgatásakor – a dobozzal – mintegy hét percre csendben maradt és utána is eltelt vagy harminc másodperc, mire megszólalt. Tehát, a „dobozos” zene magába szippantotta a hallgatókat.

Nem volt vita közöttünk abban sem, hogy a mélytartomány egyértelműen megerősödött, stabilabb, tisztább lett és a doboz nélkül nem hallható mélyfrekvenciákat vélünk (véltünk) hallani. A megítélésen azonban már kialakult némi vita és egyet nem értés.

Volt, aki szerint a hallottakat egy mélykiemelés, egy ludneszesebb hang adja, és volt, aki(k) szerint egyértelműen mélyebb frekvenciák szólaltak meg.

A másik észrevétel is teljesen jogos, de a megítélése már nem teljesen egyértelmű. Ugyanis a doboz bekötésével minden nyugalmasabbá, hallgathatóbbá, írhatnám, hogy behízelgőbbé vált, ugyanakkor csökkent a „svung”, a „húzás”, a rockos érzet. Ez vitathatatlan.

Azonban, azt nem tudtuk eldönteni, hogy melyik a helyesebb, valósághűbb hangkép. Akusztikus hangszerek, énekhangok esetén egyértelműen a dobozos, elektronikus hangszerek, és hosszabb kicsengésű hangok (gitárok, dobok cinjei, stb.) esetében pedig két pártra szakadtunk.

Mindenesetre jelzésértékű, hogy a Dream Audio bemutatótermében is meg tudjátok hallgatni az Ultraphysics Conductive Line dobozát.

Az ötödik rendszer: PrimaLuna csöves integrált-erősítő (KT88), Vienna Acoustics The Music hangsugárzó.

Szintén egy fontos teszt / meghallgatás volt, hiszen a csöves erősítők a maguk kimenőtrafóival kevésbé érzékenyek a hangsugárzók viselkedésére, negatív hatásaira, mint a félvezetős társaik (na jó, a McIntosh félvezetős is, trafós is, de kivétel). Miként működik ebben az esetben a „valós impedancia elve”?

Bizony, működik. Ez a látogatás szintén „oda-vissza” tesztnek indult, de némi bemelegítő zenehallgatás után betéve a rendszerbe a Conductive Line dobozt, a házigazda már nem is volt kíváncsi az ellenpróbára.

A hang minden paramétere javult, sőt, a hang, azaz hangok átalakultak zenévé. Megszűnt a modern ám ebből következően kevéssé csillapított nappali kopogóssága, csörgése. Kinyílt a tér, kijjebb tolódtak a falak, sőt itt érzékelhettük azt is, amit eddig nagyon ritkán, hogy a hangtér lefelé, a pince (nem tudom, hogy valójában van-e) irányába is megnyílt.

A házigazdánk nagybőgőzik, basszusgitározik, tehát ebből a szempontból számomra perdöntő az ítélete – határozottan mélyebb hangokat szólaltatott meg a rendszer dobozzal, mint nélküle. Tehát, nem önbecsapásról, nem egyfajta ludneszről van szó, hanem ugyanazon hangsugárzó-erősítő páros mélyebbre megy, ha az „elválasztó-dobozt” közéjük tesszük.

A tesztnek indult zenehallgatás közben megérkezett a ház asszonya is, aki közénk ült és néhány másodperc múlva annyit mondott, ez nagyon nem úgy szól, ahogy szokott. Néhány általunk, illetve a férje által megmutatott felvételt meghallgatott, majd kiválasztotta egyik kedves és jól ismert CD-jét – Glenn Gould, Goldberg Variations.

Egy szál zongora, és a dallamot „éneklő” zongorista monó felvételen. Úgy vélhetnénk, nem túl nagy falat a megszólaltatása, nem igazán jelenthet gondot egy 80 Wattos csöves erősítőnek és egy 91 dB érzékenységű hangsugárzónak.

Elindítva a CD-t, felcsendült Bach zenéje, és mi láttuk Gouldot az ő zongorájával. A Feleség becsukta szemét és szó szerint alámerült a zenében. Emlékei szerint így, még soha nem hallotta.

A biztonság kedvéért, amikor a távozásunk előtt kivettük a rendszerből a fadobozt, újra elindítottuk Bach művét. Megszólalt egy gombócba gyúródott, frekvencia-határolt, monó felvétel (természetesen most is kötelező figyelembe venni, hogy, „mihez képest”). A Feleség odafordult házigazdánkhoz és csak annyit mondott, „ezt így már nincs értelme hallgatni” – ma már saját dobozukkal hallgatják rendszerükön a zenét.

Ha felkeltettem érdeklődéseteket, látogassatok el a Dream Audio bemutatótermébe, vagy írjatok a készítőknek: ultraphysicsaudio@gmail.com

Megosztom: