30 éves az Audiofil Magazin

English language can be selected in upper left corner (British flag).  Ez egy személyes hangvételű, sztorizgatós blogbejegyzés lesz, mert 30 év, azért mégiscsak harminc év még egy audiofil életében is – jelentsen bármit is ez a szó.

A történet úgy indult, hogy némileg hófehér arccal és tele nadrággal látogatott meg egy barátom azzal, hogy kaptunk egy szállodát! Gyorsan megnyugtatott, hogy nem örökbe, de a Miskolc belvárosában frissen felújított és átadandó szálloda vezetősége szeretne egy nagy durranást, és ezt nem kellene kihagyni.

Akkor nem is fogjuk – vágtam rá azonnal, mert amikor az ember még fiatal, nem ismeri a lehetetlent, lazán bemegy bármilyen ajtón (legfeljebb kidobják), akkor ez az egyetlen válasz.

Ez egy péntek este történt, a szállodát pedig a következő hét péntek-vasárnap időszakára kaptuk meg azzal a kitétellel, hogy aztán tényleg nagy durranás legyen, mert bármely más esetben jobb, ha költözünk.

Elővettem a telefonjegyzékemet, leültem a telefonom mellé, és nekiálltam tárcsázni. Fölhívtam mindenkit, akihez barátság, ismeretség kötött, majd hétfőn az akkori munkahelyemen (a helyi újság szerkesztősége) bezsebeltem néhány tartozást és persze „eladósodtam” mások felé. Tárgyaltam cégvezetőkkel, a városvezetéssel, kicsit sírtam „itt”, sokat hazudtam „ott”, de szerdára tele volt a város a szállodában megrendezendő „kiállítás” plakátjaival, az összes rikkancs (ifjabbak kedvéért, utcai újságárus) a kiállítás szórólapjait osztogatta, a helyi rádió pedig többször bemondta a hírek között.

A szervezés során természetesen közös hobbinkra is gondoltam, és pusztán a „véletlennek” köszönhetően a nyitónapon – pénteken – megnyílt Miskolcon a Zsolt Audio bemutatóterme is, ahol három napig levegőt sem lehetett venni a tömegtől.

Nem túlzok, ha azt írom, kifejezetten sikeres lett az egyetlen hét alatt összehozott esemény, aminek folyamodványai lettek. Hobbink szempontjából kettő kifejezetten fontos.

Zsolt Audiótól kaptam egy pár StandArt 2 hangsugárzót – mondjuk úgy, hogy megköszönték vele az elképzeléseiket felülmúló hírverést. A szálloda vezetősége pedig felhívott azzal, hogy valami apróbb eseményt szervezzünk a következő hétvégére is, az a szó pedig, hogy nem, számukra elfogadhatatlan…

Mintegy 10 perc alatt eldöntöttem, tartunk egy hifi kiállítást / bemutatót – a zenehallgató barátaimért, és persze önös szándékból.

No, de hogyan, és kivel? Nem sokat gondolkodtam rajta, összeírtam a Budapesti forgalmazók listáját és felültem a vonatra.

Mivel korábban csak a Datateam-nél jártam egyszer, így velük kezdtem. Becsöngettem, és rögtön az ajtóban közöltem velük, hogy igyekezzenek, mert pénteken kiállításuk lesz Miskolcon, ahova bármit hozhatnak, mert az övék egy egész szálloda.

Nem gondolkodtak, nem csodálkoztak, hanem még az ajtóban rávágták, hogy rendben, hova kell menni – így ismerkedtem meg Klébesz Ferivel és Kiss Robival, majd sorban a többiekkel. (Robi immár 11 éve, mint Digitools, modellvasutakkal foglalkozik, ezért a régi hifista ismerősök, barátok ott találhatják meg.)

A Datateam kiállítása ugyanakkora hírverést kapott, mint az előző heti „ipari kiállítás”, sőt, sikerült melléjük még néhány további (nem hangtechnikai) kiállítót beszerveznem, így meglehetősen nagy sürgés-forgás lett a szállodában a második hétvégén is.

Amikor megláttam, hogy a Datateam kamionnal jött, és annyi tárgyat hoztak, aminek már a felhordása órákba tellett, nagyon örültem, és velem örültek hifista barátaim is. Azután nagyon örültünk, amikor a nagyteremben és a kisebb szobában megszólalt a zene, majd nagyon elszomorodtunk, amikor hazamentünk és bekapcsoltuk saját rendszereinket…

Ennek a második kiállításnak is lettek folyamodványai, melyek nagyon sokunk életére kihatottak, a sajátomat pedig alapvetően megváltoztatta.

Megkezdődtek a tárgyalások a miskolci Datateam megalapításáról; megszerveztünk egy hasonló bemutatót Egerben, egy kultúrházban, amely esemény szerepet játszott az egri Datatem létrehozásában; valamint néhány hét elteltével felhívtak Robiék, hogy nem lenne-e kedvem egy kicsike hifi-újságot készíteni. …és mindez csak azért, nem mondtunk nemet a „szállodás” lehetetlenre.

Az Audiofil Magazinhoz vezető útnak ez az egyik ága, de a másik „ág” sem igazán szokványos – mert akkoriban ifjú voltam és megérzésekből, a lehetőségek túlgondolása nélkül döntöttem (döntöttünk).

Másoddiplomásként felvettek a Kandó Kálmán Villamosipari Főiskolára. Két évvel ezután azonban bekopogtattunk a Jura nevű cég ajtaján, amely cég az elsők között kezdett Magyarországon Macintosh számítógépekkel foglalkozni. Tehát, bekopogtunk, és mondtuk, hogy jöttünk „almás gépet” nézni, mert olyat még sohasem láttunk.

Beengedtek, megmutattak mindent, megengedték, hogy nyomkodjuk a billentyűket, majd feltették a következő kérdést: „Van kedvetek a jövő hét végén Kelet-Magyarország legnagyobb ipari kiállításán bemutatni egy nagy Macintosh rendszert?

Igen, volt kedvünk, aminek következtében otthagytam korábbi szakmámat, otthagytam a főiskolával együtt az éppen tanult második szakmámat, és az elsők között kezdtem el számítógépes grafikával (DTP) foglalkozni, ami feltétlenül szükséges volt ahhoz, hogy az Audiofil Magazinból tényleg legyen is valami.

Mielőtt még tovább folytatnám, néhány szösszenet a Macintosh-os első lépésekről – mert nem győzők eléggé hálás lenni azért a bizalomért és segítségért, amit a Jura-tól kaptunk.

Az első látogatásunk után hitetlenkedve mentünk haza, de néhány nappal később a lakásom ajtajában tényleg ott álltak a jurások és behordtak egy olyan értékű rendszert, ami az akkori lakásom többszörösét érte. Letették és ott hagyták. Nem írattak alá átvételi elismervényt, nem idegeskedtek, hogy mi lesz a gépekkel – mert megállapodtunk szóban, és ez számukra elég volt, mert bíztak bennünk.

A kiállításon a közönség mellett kaptunk hivatalos látogatókat is, sőt, egy olyan hivatalos megbízást is, aminek eredménye rendszerváltást indított be az értékpapírokkal, papírpénzekkel kapcsolatban. Engedéllyel kellett értékpapírt hamisítanunk, ami abszolút bebizonyította, hogy az akkor bemutatott Apple számítógépek, programok, szkennerek – melyek ára horribilis volt -, abszolút alkalmasak az addig alkalmazott védelmek mellett a hamisításra.

Már többször leírtam, hogy valaminek „folyamodványa” lett, és most is le kell, hogy írjam. Nem tudom, hogy mekkora szerepe van benne az ominózus kiállításnak, de ma már a Jura a világ egyik legnagyobb (a kettő közül) értékpapír- és pénzhamisítás elleni védelmeket kidolgozó vállalata.

…és, hogy „hang” is legyen a résztörténetben, a cég tulajdonosa gitározik, évtizedeken keresztül Spendor BC1 hangsugárzót hallgatott, az Oracle Alexandria lemezjátszómat pedig egy jurásnak ajándékoztam.

’91-ben tehát minden együtt állt, hogy elkészülhessen az Audiofill Magazin első száma.

Természetesen a lelkesedés sokkal nagyobb volt, mint amilyen a végeredmény lett. Mindenesetre elmondhattuk, kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a mienk.

Megőriztem az egyik számból egy olyan példányt, amit Basa Károly (Totel) baráti segítségként lektorált – „természetesen” csak a megjelenése után. Meglehetősen sok benne a Karesz kézírása, de mint már írtam, a lelkesedésem határtalan volt. Legalább volt honnan fejlődni.

Elsősorban angol, amerikai, francia, német hifi magazinokban megjelent cikkek fordításait tartalmazta, valamint saját tapasztalatokat, beszámolókat és tuning-megoldásokat osztottam meg az olvasókkal. Az általános fordításokat a barátaim készítették, a tisztán technikai részeket én, Gábor barátom fotózott, és ha minden összejött, egy Apple számítógépen betördeltem az újságot.

A Magazin üde színfoltját jelentették barátaim, Israel Velazquez kubai grafikus, és Sárközy Bandi (hivatalosan Endre) rajzfilm-grafikus illusztrációi.

A második szám jobb lett, a harmadik még jobb, és így tovább. Egyszer csak azt vettük észre, hogy van 2500 előfizetője, és az ország minden szegletéből érkeznek a levelek. Akármerre jártam az országban, mindenhol volt kihez bemennem, lakásom pedig igazi átjáróház és átmeneti szállás lett.

Az Audiofil Magazin a hibái ellenére nagyon sokaknak adott nagyon sok olyan információt, melyekhez Magyarországon abban az időben nem volt egyszerű hozzájutni. Először mutatott be részletesen olyan „álomkészülékeket”, mint az Oracle Delphi / Premiere lemezjátszók, Micromega Trio CD-játszó, Jeff Rowland erősítők, a korszak legnagyobb Musical Fidelity erősítői, a valaha volt legjobb Boston hangsugárzók, az Oracle egyetlen hangsugárzója, a régen elfelejtett Triangle erősítők, a máig kultikus Triangle Octant hangsugárzó, Magneplanar 1.5 panel, stb.

A hangtechnika „fejlődését” mi sem jelzi jobban, hogy ezek a készülékek ma, 30 év elteltével ugyanúgy kívánatosnak és igen-igen jó hangminőségűnek bizonyulnak (bizonyulnának) mint a kilencvenes évek legelején.

Az akkor bemutatott megfizethetőbb kategória bármely darabja javasolt vétel ma is – úgy vélem, jobbak, mint mai kategóriatársaik. Nagy-nagy öröm bármelyikkel találkozni napjaink rendszereiben.

Részt vettünk két gyárlátogatáson is – Micromega, Triangle. Nem járok messze az igazságtól, ha azt írom, az ezekről készült fényképes beszámoló műfajában az első volt Magyarországon.

Három-négy évvel az első tápösvényem kiépítése után beszámolhattam róla az olvasóknak – igaz, didaktikai okokból úgy írtam meg a beszámolót, mintha az aktuális kiépítés lett volna az első. Kifejezetten szomorú, hogy 30 év elteltével még mindig ott járunk, hogy „Paksot” emlegetik.

Megoszthattam ötleteimet a Triangle hangsugárzók gyári hibájának igen egyszerű, házilag kivitelezhető kijavításáról, erősítő, hangkar átvezetékelésről, tápegységek rezgésproblémáiról, és leírhattam gondolataimat a minőségi videokábek szükségességéről. Ez utóbbi akkoriban ugyanúgy eretnekségnek számított, mint napjainkban az ethernet-kábeles beszámolóm.

Az Audiofil Magazin-hoz nagyon sok emlék és kaland fűz. Nélküle soha nem kaptam volna vacsorameghívást Bécsben egy igazi bárónőhöz, nem lenne aranyszínű Musical Fidelity A100 erősítőm, nem dolgozhattam volna a legelső budapesti High End Show-n (is), és persze nem ismerkedhettem volna meg sok-sok (nagyon sok) zene- / hifista-társsal.

Boldog 30. születésnapot Audiofil Magazin, és persze rátok is örömmel és szeretettel emlékezem, akik nélkül nem létezhetett volna.