Házimozi – és / vagy zene?

English language can be selected in upper left corner (British flag). A házimozi és zene kapcsolatában nem véletlenül használom (használjuk) az „és / vagy” kötőszavakat. A második a gyakoribb, mert a közmegítélés, a tapasztalat azt mondatja, vagy házimozi, vagy zene. Azonban, időnként mégiscsak leíródik az a bizonyos „és” is, mert bizony léteznek házimozik, melyek zenehallgatásra is alkalmasak – azonban, sajnos, nagyon ritkán.

Mi a különbség a házimozi és a sztereó rendszer között, miért alakult ki a köztudatban, miért sulykolják a reklámok, fizetett tesztek, hogy két különböző dologról van szó? Miért nem lehet – de tényleg – zenét hallgatni a házimozik döntő többségén? Ugyanakkor miért lehet nagy-nagy élvezettel „házimozizni” a jobb sztereó rendszereken?

Fontos kérdések ezek, melyek mindazokban felmerülnek, akik ugyanazon rendszeren szeretnék élvezni Verdi operáit és a háborús filmeket, Miles Davis felvételeit és Piszkos Harry történeteit. Melyik ujjukat kell leharapni, és egyáltalán le kell-e harapni bármelyiket is?

Tekintsünk egy kicsit a házimozi múltjába.

1912-ben Edison és Pathé urak nagy-nagy kulturális és hatalmas üzleti lehetőséget láttak a házimozi elterjedésében, ezért megkezdték a lakásokba szánt, kisebb méretű, könnyebben kezelhető filmvetítők gyártását és árusítását. A filmeket bérelni lehetett, melyeket postai úton juttattak el a tulajdonosokhoz, de azokat akár meg is vásárolhatták – bár a filmek ára miatt ezt kevesen tehették meg.

Tehát, 1912 a házimozi és a „videotéka” születési éve. Azóta technológiák, formátumok születtek, jöttek, mentek, kihaltak.

Kezdetben vala a némafilm, majd 1904-ben Oscar Master kombinálta a fonográfot a filmvetítővel. Olyan művészeti alkotásokat hozott létre, melyben a rövidfilmeket a fonográfról megszólaló effektek, hangok, zenerészletek kísérték.

A következő évtizedek a kísérletezésről szóltak, így megszülethetett a „Triergon-eljárás”, amely megoldotta a hang / elektromos jel / fényimpulzus átalakítási folyamatot, és így lehetővé vált a hangjelek (hangsáv) filmszalagon való optikai rögzítése.

A másik eljárás hosszú távon abszolút tévútnak bizonyult. A „Vitaphone ” a hanganyag 40 centis lemezekre való rögzítését jelentette, ami tulajdonképpen az 1904-es fonográfos megoldás továbbfejlesztése.

1927 fontos dátum minden házimozi, atmoszos, auros rendszer tulajdonosának, mert ebben az évben jelent meg az első, igazi, valódi hangosfilm – The Jazz Singer -, ami a „Vitaphone-eljárás”, vagyis az optikai képrögzítés és a mechanikus hangrögzítés profi, élvezhető filmet eredményező összekapcsolása.

1930-33 között a lemezen történő filmhang-rögzítést végleg nyugdíjazta a filmszalag szélén, optikai úton rögzített monó filmhang, majd 1940-ben megjelent az első sztereó hanggal rögzített film. Ez nem akciófilm volt, nem transzformerek verekedtek rajta, nem bombák robbantak, golyók süvítettek, hanem a Walt Disney stúdió értelmezésében láthatjuk (és persze, sztereóban hallhatjuk) Csajkovszkij, Muszorgszkij, Schubert, Sztravinszkij zenéjét.

A sztereó, mint „térhang-formátum” hosszú évtizedekre kiszolgálta a filmek és persze a zene rajongóit, olyannyira, hogy a házimozi (h)őskorában a filmgyűjtemények, „rendszerek” alapvetően monóban szóltak, és a nézők nem csak a nagyobb vászon, hanem a sztereóhangzás miatt is elmentek a moziba filmeket nézni.

A hetvenes évek második felére kicsit felgyorsultak az események. 1978-ban forgalomba került a Laser Disc (képlemez) formátum, ami lehetővé tette a sztereó hangú filmek, koncertek gyűjtését, otthoni sztereó megszólaltatását – a meglévő hangrendszeren.

1975-ben a TV-társaságoknál felmerült az igény az adások sztereóban való sugárzására, az otthonokban való, sztereó hangú TV-nézés biztosítására. A technikai problémákat 1979-re megoldották, és a szabványosítás után 1983-ban beindultak az első sztereó hanggal rendelkező TV-csatornák – melyek hangját a meglévő sztereó rendszeren (és természetesen sztereó TV-n) hallgathatták a korabeli házimozi rajongók.

A BetaMax, Video 2000 és főleg a VHS videokazetta formátumok rohamos elterjedése egyre több rajongónak, filmgyűjtőnek tette lehetővé az otthoni filmnézést – vagyis a házimozizást – mely filmek hangját a meglévő sztereó rendszereiken keresztül hallgatták.

Nem véletlenül írtam le immár sokadszor, hogy „meglévő sztereó rendszer”. A filmek hangja – légyen az monó, vagy sztereó -, nem más, mint a zene, nem igényel másfajta erősítést, másfajta hangsugárzót, másfajta minőséget, mint a zene. Ezek a korai „házimozik”, és különös tekintettel azok, melyek forrása képlemez (Laser Disc) volt, ugyanolyan jó hanggal rendelkez(het)tek, mint maga a sztereó rendszer, melyen, ha nem a filmek hangját szólaltatták meg, akkor szalagról, rádióról, hanglemezről zenét hallgattak.

Nem volt két rendszer, nem beszélték tele az emberek fejét hülyeségekkel, nem volt üzleti szempontú agymosás – ugyanazon hangsugárzón szólt a Beatles, Beethoven, Bizet zenéje, és a B52 bombázók motorhangja.

A teljes 3D hangzás,  a hátsó hangcsatornák igényét és létét sem a filmek, nem a házimozi teremtette meg. Gondoljunk csak az igazán impozáns hang megjelenítésére képes otthoni zenehallgatásra kifejlesztett kvadrofon technikára – ami elsősorban az ára miatt lett életképtelen -, vagy akár a Pink Floyd 1967-ben a Queen Elizabeth Hall-ban volt koncertjére, melyen saját fejlesztésű kvadrofon-rendszerrel kábították a hallgatóságot (a zenéjük, és a „büfében” kapható LSD mellett).

A kvadrofon hangmegjelenítés szimplán sztereó rendszerre épült, azaz kettőre. Kellett egy kvadrofon forrás – pl. CD4 hanglemez -, egy CD4-dekóder, valamint négycsatornányi ugyanolyan erősítő, és négy darab ugyanolyan hangsugárzó. Pont ebben rejlett a kvadrofon nagyszerűsége – mind a négy hangcsatorna teljesen egyforma készülékekkel, teljesen egyforma tónusban szólalt meg.

…és, ennyi előzmény után 1978-ban kísérleti jelleggel és prominens közönség előtt bemutatták a Superman című filmet, ami a Dolby cég első generációs surround hangrendszerével szólaltatta meg a film történéseit, eseményeit.

A siker óriásinak (volt) tekinthető, aminek köszönhetően 1979-ben az Apokalipszis most c. filmeposz már eleve épített a hátulról megszólaló hangok, effektek hatására, majd sorban nyitottak a „Dolby stereo” mozik, sőt, még pornómozi is reklámozta magát az új filmhang-formátummal.

Természetesen a surround hangzás otthoni megszólaltatására is pillanatok alatt megjelent az igény, és (tudomásom szerint) 1987-ben piacra került az első otthoni felhasználásra szánt surround processzor, ami a mai értelemben vett házimozi alapjának, talán, nem túlzás, ha azt írom, első és legfontosabb készülékének tekinthető.

1988-ban pedig megjelent a Proton SD 1000 surround processzor, amire – és képlemezjátszómra, képlemez-gyűjteményemre – alapozva házimozi tulajdonos lettem.

A félreértések elkerülése végett, a sorrend tehát: mono, sztereo, kvadrofon, surround. Az, hogy a kvadrofon hangzás a sztereóra vezethető vissza, többé-kevésbé mindenki számára világos. A surround megítélése, „elhelyezése” azonban sajnálatosan, szép lassan feledésbe merült.

A surround nem egy teljesen új, kizárólag a házimozisok számára kitalált, „másfajta” hang, hanem a sztereó egyfajta kibontása, a sztereóra épített fázistologatás. Az alap a sztereó, vagyis a zenehallgatás, vagyis a zene.

Nem született újfajta hangzáskép, nem született másfajta minőség, nem született meg az oly sokat emlegetett „házimozi-hangzásnak” keresztelt blődség. Az alap a sztereó, sőt, némileg visszalépve az időben, abszolút alap a monó hangzás.

A zenehallgatók között elfogadott tény, hogy az igazán jó rendszerek – a „jó” nem árfüggő – csodálatosan szólnak monó felvételeken is, sőt, még a felvétel helyszínét, a felvétel eredeti hangszínpadát is képesek ábrázolni. Igen, a jó sztereó-rendszer, egyetlen hangcsatornából is ki tudja „bontani” a teret, sőt, akár egyetlen hangszóróval, monó felvétellel is képes érzékeltetni a légteret, zenével betölteni a szobát.

Ha alaposabban végiggondoljuk a „törzsfejlődést”, akkor előbb-utóbb ráeszmélünk arra, hogy ha a sztereó-rendszer nem képes monó hangjelet feldolgozni, akkor a sztereó hangjelekkel, a sztereó tér megjelenítésével is gondjai lehetnek. Már pedig, ha gondjai vannak a sztereóval, akkor hogyan is várhatnánk el tőle, hogy majd a sztereó jelből kibontott öt hangcsatornával profin fog viselkedni?

No, de menjünk tovább, mert, mint minden más, a házimozi is fejlődött, sőt, osztódással szaporodott.

A surround hangteret nagyon gyorsan felváltotta az öt, diszkrét hangcsatorna – öt erősítő, öt hangsugárzó -, amit egyes elektronikai cégek szuperszonikus gyorsasággal bontottak ki 7 csatornára. Megjelentek az oldalra helyezett hangsugárzók a maguk erősítőivel. Valamint más cégek hasonló sebességgel írtak algoritmust a képmegjelenítő fölötti hangtér kiszámolására, és jelentek meg ott az újabb hangsugárzók.

Volt tehát öt diszkrét hangcsatorna, amiből máris a házimozi része lett akár kilenc erősítő és kilenc hangsugárzó.

A fejlődés azonban most sem állt le. Jöttek a hátsó diszkrét csatornák, megjelentek az immár nem „kiszámolt”, hanem valódi információt tartalmazó atmos és auro magassági csatornák a maguk erősítőivel, hangsugárzóval – és máris eljutottunk egy igazi hangszórótemetőhöz, melyben az alapkérdés változatlanul az, ami már öt csatorna esetén létezett, és minőség-meghatározó volt. Hogy a fenében is szól a hangszórótemető zenén, sztereóban, és pláne hogyan szól monóban?

A válasz nagyon egyszerű, rövid és velős: sz@rul.

Amire a gyártók hasonlóan egyszerű és velős magyarázatot adnak: mert a házimozi, a házimozi-hangzás egészen más, mint a zenére kitalált sztereó, pláne monó.

A gyártó és a vásárló együtt bólogat, és kéz a kézben hülyítik egymást újabb és újabb hangcsatornák szükségességével és igényével. Igen, egymást hülyítik, mert a gyártók tudatosan felejtik és felejtetik el, a „házimozisták” többsége pedig korából kifolyólag nem emlékezhet rá, hogy a házimozi-hang alapja a sztereóhangzás, vagyis az, amit a zene reprodukálására találtak ki.

Nem lehet elégszer leírni, nem lehet elégszer felhívni a figyelmet arra, hogy nincs kétféle hangzás, nincs olyan, hogy azért szól rosszul a zene a házimozin, mert házimozi. Az adott házimozin azért szól rosszul a zene, mert a házimozi gyatra minőségű, rosszul összeválogatott elemekből áll, amelynek tulajdonosa fordítva ül a lovon.

Azon a bizonyos lovon helyesen ülve, a fejlődéstörténetet és a józan észt figyelem bevéve, előrefelé kellene „lovagolni”, vagyis olyan rendszert kellene összeállítani, amelyik alkalmas zenehallgatásra, amelyik akár sztereóban is képes hangteret, hihető színpadot megjeleníteni, sőt, a monó zenei felvételek, a csak monó hangsávval rendelkező filmek hangja sem okoz csalódást.

Ilyen rendszer esetében garantált a katarzis 5-7 hangcsatorna kiépítésével, a többi X db csatornára el nem költött pénzből pedig életünk végéig előfizethetünk az összes streaming-szolgáltatónál.

Két oka is van a házimozi körül zajló néphülyítés elleni ismételt felszólalásomnak.

Az egyik rövidke. Néhány hete jártam egy hangstúdióban, ahol betekinthettem az atmos Music készítési folyamatába, elvi lehetőségeibe, meghallgathattam egy kis műszaki beszámolót, valamint meghallgathattam három, helyben készült atmos-keverést nyolc hangsugárzón.

A 128 lehetséges virtuális hangsugárzóra való keverés és annak X db hangsugárzón való megszólaltatása egy hangzási katasztrófa. A kapott eredménynek semmi köze a valósághoz, semmi köze az énekhanghoz, semmi köze a hangszerek igazi hangjaihoz, semmi köze az igazi hangszínpadhoz. A tingli-tangli popzenének mindegy, tehát azon végül is rövid ideig még érdekes is lehet, hogy „itt” csilingel, „ott” szöszmötöl” valami elektronikus izé, azonban a bemutatott opera-felvétel, valamint az élőben is hallott jazz-felvétel atmos-os változata egyenesen a zene, a zene valósághű reprodukálása elleni bűntett. Erről nem a felvételeket, keveréseket készítő hangmérnök tehet, hanem a rendszer, a zenét algoritmusokká degradáló, bevétel-orientált kiadók.

A másik ok, saját helyzetem, amit magamnak teremtettem.

Többen már értesültetek róla, hogy átalakítottuk, némileg felújítottuk a lakásunkat, amivel kapcsolatban úgy döntöttem, hogy felszámolom a nappalink nagyobbik felét elfoglaló hangrendszert és a másik felében volt házimoziban integrálom a zenehallgatást, filmnézést.

Az ötlet elsőnek riasztónak tűnik, főleg az eddig leírtak alapján, de csak elsőre. 40+ évnyi hifizés 30+ évnyi házimozizás és az elmúlt 6-7 év „longozása” nagyon sok mindenre megtanított, sok lehetőség, megoldás felé nyitottá tett.

Nagyon sokat gondolkodtam, terveztem, ötleteltem, de minden alkalommal ugyanoda jutottam: tekintsem a házimozi-projektet egy új, sztereó hangrendszer összeállításának – elvégre, változatlanul a zene a lényeg -, amiben egyetlen nehézséget csak a hangsugárzók polcokon való elhelyezése jelent(het). Az, hogy a végén, valójában öt csatorna, öt hangsugárzó lesz, csak részletkérdés.

Mostantól egy kicsit talán csapongó leszek, de leírom, hogy mit, és miért tettem, miért döntöttem úgy, ahogy – és miért nem építettem ki „hangszórótemetőt”.

A hangrendszeremből mindent eladtam elajándékoztam, mint ahogy elajándékoztam a hm-hangsugárzóimat is, valamint fillérekért eladtam a szubot. Kedves, ugyanakkor vicces gesztus volt tőletek, hogy többen megkerestetek, nincs-e valami, bármi, amit még eladnék, mert vinnétek, vagy nem maradt-e bármilyen „varázskütyü” ajándékba, vagy „egy sörért”.

Meglepődnétek, ha leírnám, hogy mi mindent találtam a polcokon, fiókokban, dobozokban, és mi mindent kunyeráltak el barátok, ismerősök, ismeretlenek – minden esetre az elmúlt hónapokban nagyon sok régi, ismerős hifistával találkozhattam, és nagyon sok új, szimpatikus zenebarátot ismerhettem meg. Már ezért érdemes volt a rendszert felszámolni.

Néhány tárgyat azonban megtartottam, melyek közül kettőre – melyből az egyik több darab – nagyon sokan jelentkeztetek, hogy azokat szívesen megvásárolnátok.

Az egyik, a PS Audio P10 tápgenerátor, amit nehezen kihagyható alapegységnek tekintek. Jó tápellátás nélkül nincs két hangcsatorna, és pláne nincs 5-7-9, stb. Ez az alapigazság a zenehallgatók között már vagy 35 éve evidencia, házimozis körökben (és kevésbé tájékozott zenehallgatók köreiben) még csak a röhégcselős kategória – mélységes tiszteletem a megértő kivételnek. Alappillér maradt tehát a P10.

Ugyanígy alappillér maradt az önálló tápösvény – ami véleményem szerint szintén elengedhetetlen, kihagyhatatlan része sztereónak, házimozinak egyaránt. Ráadásul, mivel a tápellátási és a tápon érkező zajterhelési problémák sztereóban „csak” két csatornát érintenek, házimoziban viszont egy bonyolult hangprocesszort, TV-t, 5-7-9, stb. dacot, erősítőt, ezért házimozi esetében a jó tápellátás még fontosabb is lehet, mint sztereóban.

A tápösvényemet, és az abban használt kábelfajtából készült tápkábeleimet nagyon sokan szerették volna akár kompletten is elvinni.

Elvitték a hangszórókábeleimet, fiók mélyéről előkerült Shakti köveimet, az összes CD-csillapítókorongomat, valamint, elajándékoztam azokat a készülék-alátámasztásokat (fémtüskék, fakockák, stb.), melyek biztosan kikerültek a rendszerből.

A megfelelő rezgéscsillapítás szintén elengedhetetlen alapfeltétele a jó hangnak, függetlenül attól, hogy az hány csatornán szólal meg. Az eddigi tapasztalataim alapján a Vibracsi alátéteknél maradtam, arra helyeztem az összeépített rendszer minden elemét.

Volt tehát tápellátásom, volt elegendő rezgéscsillapító alátétem, valamint megőriztem a korábbi állványaimat és palakő állványlapjaimat, melyeket immár egyetlen rendszerben tudtam koncentrálni.

Megőriztem a hangrendszerekben egyre elfogadottabbá vált virtuális földjeimet is. A házimozis közösség nem is tudja, hogy milyen sokat veszít azzal, hogy a vf-műfajt vicckategóriának tekinti. Mivel csak nekik van vesztenivalójuk, lépjünk is túl rajta.

Három dologgal azonban, nagy gondban voltam. Mi legyen a forrás, mi legyen az erősítő és milyen hangsugárzók kerüljenek a rendszerbe?

Kerestem, kutakodtam, és arra az eredményre jutottam, hogy a meglévő Pioneer BDP-LX88 lejátszómtól nincs jobb „mindent egybe” alternatíva. CD-DVD-BD gyűjteményemet, gyermekem hálózaton elérhető zene- és filmgyűjteményét, valamint kedvenc „forrásom” a Youtube minden állományát lejátssza, a beépített DAC-ja pedig kifejezetten jó hangú. („Természetesen” a készülék tápellátása, DAC-ja kapott egy kis tuningot.)

Ezzel kapcsolatban fel is kell hívnom a figyelmet egy gyakran hibás lépésnek tekinthető berögződésre.

A házimozisok a forráskészüléküket a hm-erősítőre kötve alapvetően az erősítő dac-jával használják. Filmek esetében, ha a forrásban nincs 5-7-9 DAC, akkor teljesen rendben lévő, azonban, zenehallgatás esetén már két alternatíva, azaz két DAC áll rendelkezésre. Az egyik a hm-erősítőben, a másik pedig a forrásban, vagy éppen egy különálló DA-konverterben. Már pusztán azzal, hogy zenehallgatás közben a forrás DAC-ját hallgatjuk, a hm-erősítőt pedig analóg-bypass-ra állítjuk, akár ugrásszerűen is javulhat a zenei hangminőség.

Sokat gondolkodtam az erősítővel kapcsolatban is – milyen legyen? Sajnos, napjaink AVR-jei a végtelen mennyiségű szolgáltatásról, megszámlálhatatlan csatornáról és kevésbé a hangminőségről szólnak. Ráadásul többségében olyan erősítők vannak a piacon, melyek gyártói soha, vagy csak a ködös régmúltban gyártottak zenehallgatásra alkalmas sztereó erősítőt.

…és ezzel vissza is kanyarodtunk valahová a blogbejegyzés elejére – ha nem szól jól monóban, nem szól jól sztereóban, mi a fenétől szólna jól X hangcsatornával? Ha egy gyártónak nincs egyetlen normális sztereó erősítője, mi a fenétől lenne jó hangú bármely hm-erősítője?

Szoroztam-osztottam, és arra jutottam, hogy ha nincs elegendő pénzem egy processzor és öt monó végfok, vagy legalább egy processzor / 5 csatornás végfok párosra, akkor a legjobb, ha megtartom a NAD T757 erősítőt, amit már nyolc éve hallgatok megelégedéssel zenén és filmen egyaránt.

A forrás is, az erősítő is megkapta a maga állványát, megkapták a rezgéscsillapító lábakat, valamint néhány olyan „varázslatot”, melyekről már beszámoltam, és néhány olyat, melyekről még nem.

A végére tartogattam a legnehezebb, legproblematikusabb „összetevőt” a hangsugárzókat.

Egyaránt imádom a panelsugárzókat és az állványos dinamikusokat. Mindkét megoldásnak megvannak az előnyei, hátrányai, és mindkettő – ha minden rendben van – gyönyörűen tud zenélni.

„Természetesen” első körben a Magneplanar falra szerelhető, kisebb méretű paneljeit néztem ki, de volt két „ellenszavazat”. Az egyik az ár, ami a kataszrofális forint és a Magneplanar áremelése miatt sajnos, túllépte volna a rászánt keretet, a másik pedig az, hogy szub nélkül gyatra lett volna az eredmény, szubot meg nem szerettem volna betenni a rendszerbe

„Természetesen” másodikként 5-7 db, 9-es famembrános JVC jutott eszembe, de beszüntették a gyártását.

Ezután kezdtem igazán gondolkodni, és verbálisan körüljárni a házimozi hangsugárzó kérdéskört.

A kritériumok: legyen állványos (polc), legyen megfelelő membránmérete és teste, hogy elegendő legyen a mélytartománya – és itt egy kicsit meg is kell állnunk. A jó mélytartomány alapot biztosít a hangszerek, énekesek, és filmbeli hangaláfestés számára. A jó mélytartomány gyors, pontos, nem marad le a triangulum hangjától sem. A jó mélytartomány nem mosott, nem kiemelt. A jó mélytartomány megnöveli a teret, kitágítja a zeneszoba (filmszoba) falait. Mondom, a jó mélytartomány.

Az elmúlt hónapokban volt szerencsém olyan szubokkal kiegészített hangrendszereket hallgatni, melyekben a „jó mélytartomány” az összes felsorolt kritériumnak megfelel. Az áruk és méretük, valamint elengedhetetlenül fontos duplázásuk kizárttá teszi, hogy a rendszerembe kerülhessenek. Lassú, pontatlan, koszos, puffogós szubbal pedig csak elrontanánk az eredményt, amire sajnos, számtalan példa hallható.

A fentiekből következően kifejezetten szub nélkül terveztem a rendszert.

Tehát olyan hangsugárzóra (hangsugárzókra) volt szükségem, ami gyönyörű középsávval, varázslatos énekhanggal és elegendő testtel rendelkezik, ráadásul öt darabot is el tudok belőle helyezni – mert a házimozi alapja, az 5-7 teljesen egyforma hangsugárzó.

Nos, melyik az a hangsugárzófajta, amelyik a létező legjobb hangot adja egy hangsugárzó-családon belül, ha az állókat eleve kizárjuk? Ez nem más, mint a center.

Persze, nem a fröccsöntött játékszerekre gondolok, hanem olyanokra, melyeken a megszólaló emberi hang, énekhang katartikus élményt jelent. Eme hangsugárzók általában tartalmaznak egy magassugárzót, és attól jobbra-balra egy-egy mélyközepet. A tervezőjükön kívül, isten is arra teremtette eme típusokat, hogy felállítva d’appolito elrendezésű hangsugárzóként használjuk azokat.

Innentől már könnyebb volt az út, mindössze találnom kellett egy olyan centersugárzót, ami elegendően nagy, elegendően testes (de nem túlságosan), olyan hangszórókat használ, amelyeket a minőségi hangot készítő cégek egyöntetűen kedvelnek, ráadásul hallottam is a családtagjait szólni, és nem utolsósorban még tetszettek is.

Így esett a választás a Pylon Diamond centerre (5 db), melynek mélyközép-sugárzóját a SEAS 15 éve gyártja változatlan formában, valamint Scan Speak magassugárzója sem megvetendő.

A rendszer összeállításával nem kapkodtam. Mindennek a helyét előre elterveztem, elkészítettem a hangsugárzókat tartó polcokat, megrendeltem az ethernet-kábeleket és a hangszórókábelt tekercsben.

A hangszórókábelre külön is ki kell térnem.

Sajnos, a szükséges hossz miatt még a gondosan összeállított hm-rendszerekben is találhatunk összevissza anyagú, különböző hosszúságú hangszórókábeleket. Évek óta elsőszámú javaslatom a légmagos tekercs (induktivitás), amiről jó minőségű vezetéket tekerhetünk le, ráadásul filléres áron.

Magam is így terveztem, ezért nekiláttam Jatzen induktivitást rendelni. Örömmel fedeztem fel, hogy a legutóbbi rendelésem óta, a Jantzen a tekercsanyagát immár hangszóróvezetékként, méterre is árulja, így megmenekülve a letekerés, és nehézkes elhelyezés rémétől, rendeltem belőle 30 métert. Elől 2-2-2 méter, hátul 12-12 méter.

…és hogy milyen lett a hang? Részemről fültől-fülig az őszinte mosoly, ráadásul családom is boldog, hogy végre van nappalink – aki pedig maga is kíváncsi az eredményre, járjon utána…

Megosztom: