lii Song Audio Liionidas Extreme

Mielőtt megosztanám veletek az élményt, egy érdekességet meg kell még említenem. A lii Song Audio Liionidas Extreme szélessávú hangszórójának felfüggesztése hihetetlenül lágy. Olyannyira, hogy szinte már attól megmozdul(na) a membrán, ha erősebben ráfújnánk, kézzel megmozgatva pedig egyenesen riasztó volt azt érezni, hogy nem érzek szinte semmit – mármint nincs ellentartás, nincs szinte semmi ellenerő. Ennyire laza felfüggesztéssel még nem találkoztam korábban.

Az első felvétel ami megszólalt, az évtizedek alatt már-már unalmasra hallgatott „Jazz at the Pawnshop”. Mondom, „már-már”, mert ha az albumon (albumokon) lévő zenéket ma már kissé unalmasnak is találom, de a hangulat, a felvétel minősége gyakran elvarázsol.

Elvarázsolt ma is. A lii Song Audio Liionidas Extreme a bevezető közönségzajnál már az első másodpercekben elhitette velem, hogy jelen vagyok, részese vagyok az eseményeknek. Az előttem kialakult légtérben mindenütt beszélgettek, nyüzsögtek, mozgolódott a tömeg. Tette mindezt úgy, hogy nyoma sem volt a szélessávúak egyik gyengeségének, az „orrhangúságnak”. Simán, emberségesen, hihetően szólt a „nyüzsi”.

A színpadon megjelenő hangszerek hangjában szintén örömmel fedeztem fel a hiányt, az orrhangúság és a keménység teljes hiányát, és fedeztem fel a barátságos, kicsit édeskés tónusokat, az apró lecsengéseket, szösszenéseket, a hangszeres zene óhatatlan kísérőhangjait. Azonban – és ez nagyon fontos -, eme „kísérőhangok”, melyek a valóság részét képezik nem kérkedtek jelenlétükkel, nem „mutogatták” magukat. Ha akartam, észrevettem őket, konstatálhattam, hogy megvannak, és máris engedték továbbsiklani a figyelmemet.

Mindenki számára kellemes hangerő volt beállítva, ami elegendő volt ahhoz, hogy bevonjon a zenébe, de akár beszélgetni is lehetett a szoba hátsó részén. Azonban fülbarát hangerő mellett is olyan energiák szólaltak meg a teljes frekvenciasávban, melyek egyértelműen éreztették, hogy „nagyfiúkkal” van dolgunk – bármit, bármilyen hangszert / energiát a legkisebb fáziskésés és megingás nélkül azonnal lesugároznak. Ez ugyanúgy jelentkezett Arne Domnérus szaxofonjátékában, mint a lábdob és nagybőgő padlót, fotelt, átmozgató lüktetésében.

Nagyon tetszettek a dinamikai és ütemváltások. Az AW 800 végfokok súlytalan pilleként mozgatták a membránokat, melyek ellenkezés nélkül teljesítették a feladatot. Az egységes tetszés ellenére azonban egy aprónak tűnő, ám alapvetően fontos részlet megosztotta a hallgatóságot.

Mint korábban jeleztem, a mélysugárzó két tekerccsel rendelkezik, melyek párban és önállóan is beköthetőek. A dupla tekercs nagyobb basszusintenzitást eredményez, de a mélysugárzó jobban beleszól a felsőbb tartományokba, a szimpla tekercs viszont alacsonyabb basszus-hangerőt, de tisztább felsősávot ad. Kinek „így”, kinek „úgy” tetszett jobban a hangkép. Végül a dupla tekercses bekötésnél maradtunk, mert közben bekerült a rendszerbe egy „fekete doboz”. Erről a „dobozról” írtam már egy pár szavas előzetest, és a későbbiekben részletesen is bemutatom majd. Most csak annyit, hogy bekapcsolásával eltűnt a hangképből a dupla tekercses „hajtás” minden negatívuma, és megjelent sok-sok pozitívum. Tehát értékelve a „fekete doboz” kvalitásait, innentől már csak azt bekapcsolva hallgattuk a rendszert.

Egy Sting koncertrészlettel folytattuk. A közönségzaj ismét hozta a „közöttük állok” érzést, a hangszerhangok pedig lüktettek, hullámzottak, hatalmas érzelemmel áramlottak. A sokszor hallott részlet, melyben Sting-et kíséri a tőle balra álló szőke énekesnő (tudom, mert láttam élőben), korábban nem hallott érzelmekkel volt tele. Azt hiszem, itt fogalmazódott meg bennem először, hogy a hatalmas lii Song Audio Liionidas Extreme hangja tele van érzelemmel. Olyan, mint egy hatalmas szívvel rendelkező macsó mackó. Az érzelmet azonban nem egy mélytónusú, barnás maszatba csomagolja, hanem egyszerűen csak átengedi. Megcsinálta mindazt, ami miatt az apró famembránosomat imádtam, de annak hibái nélkül. Sőt, a következő felvétel megszólaltatásánál még überelni is tudta.

Bevallom őszintén, megpróbálkoztam ugyan néhányszor Andrea Bocelli előadásainak hallgatásával, de nem ragadott meg, mint ahogy Ed Sheeran is távol állt tőlem. Előkerült a wincseszterről egy különleges felvétel, a Perfect Symphony eredeti hanganyaga, ami a mikrofonokról érkező, belenyúlás, kompresszálás, keverés mentes állomány. Ez a digitális hangfelvétel az említett „fadobozos” DAC-ban úgy alakult át analóg zenévé és szólalt meg az open baffle hangsugárzókon, hogy a dal alatt mozdulatlanná dermedve konstatáltam, hogy fut a hátamon a katartikus borzongás – ráadásul egy Bocelli-Sheeran párostól.

Nehogy bárki félreértse. A mai napig nem az említett művészeket tartottam kevesebbnek, mint ahogy azt megérdemelnék. Mindössze ma volt módom életemben először úgy hallani Bocelli-t énekelni, hogy megérintette a lelkemet, ma hallottam életemben először úgy, hogy a „szimplán szép” tenorhang mellett / helyett megjelent számomra a hús-vér, érzékeny, és bizony érzéki ember. Nagyon tetszett.

Ugyanígy, Leonard Cohen is hihetően, már-már tapinthatóan élően jelent meg a színpadon, én meg elfelejtettem levegőt venni a meghatódottságtól…

Dvořák „Újvilág” szimfóniája egy energiabomba. Ereje teljében szólal meg a nagyzenekar, amely erő a koncerttermek akusztikáját és az azt élőben hallgatók hallójáratait egyaránt „megdolgozza”. Ebből az otthoni zenereprodukálás során marad, ami marad. A szimfóniát ismerve, az „energiabombát” élőben (is) átélve, mindig jókat mosolygok, amikor házimozisok arról „értekeznek”, hogy az adott hangsugárzó nem alkalmas filmnézésre, mert az zenére való, és nem tudná lesugározni a filmek lövöldözős, robbantós jeleneteit…

Csak szólok, amelyik „csak zenére való” hangsugárzó megszólaltatja az „Újvilág” szimfóniát 100 dB feletti csúcsokkal, az kisujjból kiráz magából bármilyen lövöldözést (is), ellenben még nem hallottam dedikáltan „házimozi-hangsugárzót”, amelyik alkalmas lenne bármilyen nagyzenekari mű lejátszására.

Nos, a lii Song Audio Liionidas Extreme hangsugárzónak nem okoz gondot Dvořák. Úgy jeleníti meg az egész nagyzenekart, hogy a szoba, a fül hamarabb adja meg magát, minthogy a Liionidas a legkisebb megingást mutatná. Van égzengés is, van földindulás is, és közben a hegedűk, brácsák, kürtök, trombiták éppen csak annyira visítanak, amennyire kell, majd hirtelen váltással, mintha az előző pillanatban nem akartak volna a hangsugárzók házat bontani, jönnek az érzelmes, halk részek a fuvolával, klarinéttal, majd megint égzengés…

Az, hogy a ma hallottak tetszettek, sőt, nagyon tetszettek, vitathatatlan, azonban nem ez a mai nap, a mai meghallgatás legfontosabb eredménye. Hatan voltunk, hatféle ízléssel, hatféle hangi elvárással, és bizony a mai hangképet mindnyájan hazavittük volna – mert mindenki megtalálta a hangban azt, amit szeret, azt, amit keres, az érzelmekkel, energiával átitatott zenét. Természetesen ez nem csak a hangsugárzón múlott, de alapvető szerepe volt benne.

1 2