Udo Dirkschneider – My Way

bemutató, hírek

Udo Dirkschneider – mert ez a blogbejegyzés 2022-ben miatta íródott, mégpedig abszolút ellent mondva a szokásos és persze sztereotíp zenei fejlődésnek. Ezért talán most sokan megköveznétek, megátkoznátok, hiszen mi az, hogy Udo ellent mond bármiféle fejlődésnek, pláne zeneinek, de mindjárt megértitek, mire is gondolok.

Az a sztenderd történet, hogy az ifjú zenehallgató csupa olyan zenét hallgat, olyan műfajokat kedvel, melyektől az idősebb korosztály elmenekül. Szüleink rendszeresen tudtunkra adták, hogy értéktelen kacatot hallgatunk, mint ahogy az ő szüleik is pontosan ezt tették. Bár időnként meglepődtek, mert szobáinkból olyan dallamok, olyan zenei művek hangjai szűrődtek ki, melyek valójában nekik is tetszettek, de a szülői tekintélyt nem csorbíthatták ennek beismerésével.

A másik sztenderd – úgy vélem, mindnyájunkkal rendszeresen megtörtént -, hogy az ifjú zenehallgató nem tudta (tudja) olyan hangerővel hallgatni kedvenceit, amit a szülők ne tartottak volna hangosnak. Sőt, időnként még olyankor is rátörték az ifjú zenehallgatóra az ajtót – felháborodva a hangzavar miatt -, amikor az fejhallgatóval a fején, teljes síri csendben léggitározott, vagy éppen édesdeden aludt. Velem számtalanszor…

A harmadik sztenderd, az óhatatlan fejlődés. Természetesen  vannak, akik örök rockerként, punkként, “mulatós-lajcsiként” élik le életüket, de még közülük is sokan rászoknak a jazz különböző ágaira, vagy éppen valamelyik “ütősebb” klasszikus zenei zeneszerző műveire. Majd a nyitottabb füllel járkáló zenehallgatók óhatatlanul felfedezik az operát is.

Ez egyfajta zenei út, amit általában – mondom, nagy általánosságban – végigjárunk

Ugyanezt az utat jártam / járom magam is, de sok-sok oldal- és visszalépéssel, sőt, olykor nagyon nagy visszalépésekkel. Bár a “vissza” jelzőt időnként degradálónak tartom, de ha az utat, az időbeli történéseket szeretném érzékeltetni, akkor nem találok jobb szót.

Az évtizedek alatt rengeteg zenével, zenei műfajjal ismerkedtem meg, de valahogy a heavy metal egy szürke folt maradt a számomra. Azért nem fehér, mert ismertem a műfaj több együttesét, csápoltam Iron Maiden, Metallica, Pokolgép koncerteken. Azonban, az első heavy metal(?) együttes, amiért rajongani kezdtem, az a Rammstein volt, amely zenekar ráadásul csak erősen “szélmentén” fér bele a műfaj kereteibe. Tulajdonképpen önálló műfajt teremtettek, melynek neve, Rammstein – na jó, legyen Neue Deutsche Härte…

Tehát, nem igazán vagyok tájékozott metal ügyben, aztán jött Udo Dirkschneider.

Udo Dirkschneider

Mintegy fél évvel ezelőtt a Youtube-on való kutakodás során meghallottam / megláttam egy koncertrészletet, melyen Udo Dirkschneider énekelt olyan elementáris erővel, szuggesztíven, hogy ott maradtam a képernyő előtt. Megnéztem, meghallgattam, majd már tudatosan kezdtem keresni.

A legtöbb látogatómnak megmutattam Udo Dirkschneider nekem legjobban tetsző koncertjét, és nem értettem, hogy nem értik, miért is hat ez az ember az újdonságként rám. Kiokosítottak, hogy 1979 és Accept…

Miután imádtam az “őszinte kőkemény rockzenét”, lilára lökdöstek punk koncerteken, végighallgattam Miles Davis (és társai) összes albumát, meghallgattam élőben mintegy száz klasszikus zenei “alapművet”, minden fontosabb operát, LP-gyűjteményem kizárólag klasszikusokat és operákat tartalmaz, 56 évesen felfedeztem Udo Dirkschneider zenéjét… Ez aztán a körforgás, a visszatérés.

Talán már eddig is érdekes a történet, azonban most megjelent Udo Dirkschneider My Way c. albuma.

Udo Dirkschneider

Amikor a Youtube felkínálta azt a párost, hogy Udo Dirkschneider és My Way, azonnal futkározni kezdett a katartikus hideg a hátamon. Udo és Frank Sinatra – és persze Paul Anka, aki az eredeti szöveget írta. Ez meg mi, hogy jön ez össze?

Azonnal megkerestem a teljes albumot és elindítottam, majd újra és újra – most is az szól.

Udo Dirkschneider a My Way albummal egy olyan klasszikust alkotott meg, ami róla szól, amin önmagát adja, melynek mind a 17 száma önállóan is maradandó érték. Mindegyikben benne “maradt” az eredeti előadó (is), de Udo nagyon finoman, nagyon jó érzékkel, és vitathatatlan tehetséggel beletette Udo Dirkschneider-t. Valamint “beletette” a 40+ évvel ezelőtti rocker énemet, fiatalságomat, és bizony beletette, elültette az elmúlás, az elkerülhetetlen “távozás” érzetének magjait… 

…mert ez az album feldolgozásokat tartalmaz, melyek eredetijeit Udo ilyen-olyan okokból kedveli, azok életének, gondolkodásának, és érzelmeinek – amely szót egy morcos, tömbszerű bakancsos jelenséggel kapcsolatban meglehetősen furcsa leírni – fontos állomásai.

Alex Harvey, Crazy World of Arthur Brown, Uriah Heep, Tina Turner, Rainbow, The Sweet, Motörhead, Led Zeppelin, Billy Squier, Rolling Stones, Scorpions, AC/DC, Frankie Miller, Judas Priest, Queen, Wolfsheim és zárásként, Frank Sinatra.

A May Way-ben megtaláltam azt a heavy metal albumot, amit arra a bizonyos lakatlan szigetre feltétlenül magammal vinnék – köszönöm Udo Dirkschneider.

Megosztom:

Comments

1 comments

Leave a Reply

  • Bagi Tamás

    VIGYÁZAT, SPOILER! 🙂
    Kíváncsivá tett!
    Szíves ajánlással élve, keresem a “feeling-et”.

EnglishFrançaisDeutschMagyar